Irodalmi Szemle, 2009

2009/2 - SZEMTŐL SZEMBEN - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (29) Mészöly Miklós (1921-2001) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (29)

55

alapvetően e rövid korszak más paraboláitól, hogy nem erkölcsi kérdésekre fókuszálnak, mint Sarkadi, Sánta, Hernádi és mások, hanem az emberi egzisztenciának a háború és a totalitarizmusok által megrendült alapjaira, az embernek a létben való otthontalanságára, totális kiszolgáltatottságára és manipulálhatóságára. Ennek köszönhetően nemcsak kiemelkedő müveiben, hanem a kevésbé sikerűitekben is sikerült ellenállnia mind a moralizálás, mind a didakszis csábításainak. írói stratégiájának a körvonalai jól láthatók már a pálya legelején írott Koldustánc c. novellájában is, melyben egy méltóságában és önérzetében megsebzett ember tűrőképességének határait próbálja az elbeszélő kitapintani.

Mészölynek már ezekben a korai prózáiban is jól látható az a törekvés, hogy nem a dolgok, a tények, a lélek, a valóság ábrázolása az elsőrendű számára, hanem a megvilágításuk, méghozzá minél élesebb, áthatóbb, már-már vakító fényben. Mészöly narrációjában jóval kisebb szerep jut a kauzalitás és a linearitás elvének, mint más kortársainál. Mi sem áll tőle távolabb, mint a higgadt, tempós mesélés, a valóság tényeinek átlátható s így megnyugtató, minden részletre és epizódra magyarázattal szolgáló rendszerbe szervezése. Már korai prózáinak nagy részét is sokkal inkább a megszakításos narráció, a szaggatottság és a nyitott végkifejlet jellemzi, amelyhez példásan fegyelmezett, a legkisebb pongyolaságot is kerülő, érzéki, sűrű atmoszférájú stílus járul - ridegnek tűnő, az érzelmességet a minimumra redukáló személytelen és tárgyilagos előadásmód, amely beéri a dolgok vagy tények közlésével, s a reflexiót rábízza az olvasóra.

Számos, főként a századelő néhány kiemelkedő novellaíróját (a Cholnokyak, Csáth Géza, Krúdy) idéző kisprózáját követően 1956-ban írta első alkotói korszakának egyik remekművét, a Magasiskola c. kisregényt, amelyben a tárgyias-leíró realizmus és a jelképerejü gondolatiság magas művészi színvonalon kerül egységbe. Az ohati puszta solymásztelepén játszódó történet akár egy riportszerü, tényfeltáró-szociografikus mű magja is lehetne, ha a szöveg a fürkésző elbeszélői éberségnek és az ábrázolt tárgyiasságot bölcseleti szférába általánosító-emelő elvonatkoztatásnak köszönhetően, nem egy feltörhetetlenül zárt, hierarchikusan szervezett közösség modelljévé tágulna. A Magasiskolából megismerhető tények és életformák minduntalan túllendülnek egyszeriségükön és egyediségükön, létmetaforává szublimálódnak, egy olyan világ metaforájává, amelyben minden és mindenki, idomárok és idomított madarak, de idomárok és társaik, családtagjaik is egymás függvényei és foglyai, s egyben foglyai a telepet a fővárosból irányító láthatatlan hivatalnak is. Az összes szereplő közül egyedül a történet elbeszélője mondhatja szabadnak magát, aki, a többiekkel ellentétben, bármikor eltávozhat a telepről. Mészöly szövege, s ez benne a bravúr, úgy válik metaforikussá, hogy közben semmit nem ad fel tárgyszerű realizmusából, hogy benne a két sík, a realista és a metaforikus, elválaszthatatlanul egybeolvad. A mü jelképisége mindvégig az epikai anyag belső struktúrájából nő ki, s nem az író erőlteti azt kívülről a műre. Vagyis Mészöly olyan témát, helyszínt és szereplőket választott, amely imma