Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - SZEMTŐL SZEMBEN - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (29) Mészöly Miklós (1921-2001) (tanulmány)
54 Grendel Lajos Magyar líra és epika a 20. században (29) * Mészöly Miklós (1921-2001) Ha Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes költészetét az elvont tárgyiasság lírájaként minősíthetjük, Mészöly Miklós epikáját bízvást nevezhetjük a konkrét tárgyiasság prózájának, másfelől a tradicionális-realista, de a század közepi modernista próza dekonstrukciójának is. Bölcseleti igényű prózája empirikus alapo- zottságú, s nem esszéizálás jellemzi, hanem a tényekből, a valóság mikroelemeiből felszabadítható jelképiség. Ez az írói stratégia pályájának különösképpen a nyitó és a záró korszakában erősödik meg, míg a középsőben épphogy a jelképszerüségtől, a metaforizálástól való radikális elfordulást figyelhetjük meg. Újraértelmezve az epika valamennyi fontos formaképző elemét (cselekmény, téridő, nézőpont), fél évszázadot átívelő írói pályája során a magyar irodalomban meggyökeresedett epikai formákat oly radikálisan forgatta fel, mint előtte utoljára Szentkuthy Miklós a harmincas években. Hosszúra nyúlt pályakezdés. Mészöly Miklós írásmüvészete a hatvanas évek közepe táján került a szakmai és az olvasói érdeklődés előterébe, jóllehet második novelláskötete (Sötét jelek, 1957) és a hatalom által éles kritikával illetett abszurd drámája (Az ablakmosó, 1963) kiforrott írónak mutatták már korábban is. Mészöly Miklós írásait mégis sokáig idegenkedés fogadta, mivel ezek nem követték az akkortájt divatos trendeket, sem a szociografikus-tényfeltáró-oknyomozó, sem a lélektani regény sémáit és sztereotípiáit. A negyvenes és az ötvenes években írott kisprózáinak hőseit nem származásuk, szociológiai meghatározottságaik vagy lelki diszpozícióik irányából ábrázolja, hanem, sok tekintetben, az egzisztencialista tanokkal rokonszenvező létbölcselet felől. Győrffy Miklós meglátása szerint: „Prózájában Mészöly kezdettől fogva a létezés szikár, tárgyias képeit ábrázolta, de nem elvont általánosságban, mint egyes esetekben a negyvenes-ötvenes évek ab- szurd-egzisztencialista irodalma, hanem a század közepének közép-európai történelmi tapasztalatai felől, egy ontológiai vagy strukturális perspektívába távolított személyes élményvilág feszült erőterében. Ennek az esztétikának nemigen voltak hagyományai a magyar elbeszélőirodalomban, példáit inkább a kortárs külföldi irodalmakban találhatjuk meg, mindenekelőtt a Mészöllyel csaknem egy időben indult Camus-nél, akiben később Mészöly szellemi rokonára ismert, és A világosság romantikája címmel esszét is írt róla.”(20)Mészölynek az ötvenes és a hatvanas években írott parabolisztikus kisprózái és regényei abban térnek el
