Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Pomogáts Béla: Kettős kötődésben Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak? (esszé)

14

Hasonló elveket fogalmazott meg az az állásfoglalás, amelyet a marosvásárhelyi Igaz Szó két szerkesztőjének: Hajdú Győzőnek és Gálfalvi Zsoltnak a szövegezésében a folyóirat 1968. 7. számában közreadott Felelősség azonos eszmények szolgálatában című állásfoglalása képviselt. Ez a nyilatkozat utalt arra, hogy az erdélyi és a magyarországi irodalmat közös hagyományok kötik össze, ahogy a nyilatkozatban olvasható: „a romániai magyar irodalom (...) sajátos arcélű: sajátos hagyományai, nemzeti vonásai vannak. Sajátosságai közé tartozik az is, hogy benne a haladó hazai irodalmi örökség mellett tovább él az a hagyomány, melyet a testvéri Magyar Népköztársaság irodalma magáénak vall; azon a nyelven fejezi ki mondanivalóit, amelyen A Reményhez, az Egy gondolat bánt engemet, a Toldi, Az ember tragédiája, az Elbocsátó szép üzenet, A város peremén, A boldog ember, a Befejezetlen mondat, a Fáklyaláng sorai íródtak”. Ezt követve azonban a nyilatkozat elhatárolódott a Magyar írók Szövetségének ankétján megfogalmazott nézetektől, midőn visszautasította az írószövetségi vitában kialakult és az Élet és Irodalomban ismertetett eredményeket: „Az Élet és Irodalom (...) beszámolói pontatlan, eléggé át nem gondolt fogalmazásokat is tartalmaznak. Erre vall az az érvelési mód, ahogyan, egyebek között, a romániai magyar irodalom fejlődéséért való felelősség kérdését kezelik. »A felelősség ezekért az irodalmakért közös: a szomszédainké és a miénk« - olvassuk az Élet és Irodalom közleményében. Nem világos előttünk: ki hogyan, milyen gondolatrendszeren belül értelmezi az idézett sorokat. Annál világosabb azonban számunkra az, hogy a romániai magyar irodalom sorsáért reánk, a szocialista Románia magyar íróira, hazánk írószövetségére hárul a felelősség. Ezt a felelősséget a társadalmitörténelmi fejlődés objektív szükségszerűségét felismerve, őszinte meggyőződésből vállaltuk, mintegy írói-emberi elkötelezettségünk kifejezéseként a román nép és az együtt élő nemzetiségek közös hazája iránt.”

Hasonló módon reagáltak a budapesti vitára a jugoszláviai és a szlovákiai irodalmi fórumok is, mind a két kisebbségi magyar kultúrában érvényesíteni kellett azt a hivatalos nézetet, miszerint az ottani magyar irodalmakat nem lehet elhelyezni egy egységes magyar nemzeti irodalom átfogó keretei között. Ugyanakkor a három szomszédos ország magyar íróinak „hivatalos” állásfoglalásai között volt bizonyos különbség, mind Bányai János a vajdasági, mind Tőzsér Árpád a felvidéki magyar irodalom képviseletében azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elkötelezettséget. Tőzsér Árpád ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A magyar- országi szlovákok számára (akik kimutathatóan 200-250 évvel ezelőtt költöztek a mai Szlovákia északi részéből a magyar Alföldre) Szlovákia »anyaország«, de a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem »anyaország«. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk »csehszlovákiai magyar irodalom«, s nem csak »Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma«.”