Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - SZEMTŐL SZEMBEN - E. Fehér Pál: A csehek valóban „švejkek”? (Jegyzetek a nemzetkarakterológiáról)
37 E. Fehér Pál A csehek valóban „švejkek”? Jegyzetek a nemzetkarakterológiáról Veszélyes kísérlet megpróbálni egy nemzetről, mondjuk a csehekről elmondani, hogy milyenek. Hiszen a magyarokról, azaz saját magunkról sem nagyon tudjuk, hogy tulajdonképpen kik is lehetnénk. Milyenek vagyunk? Vagy hetven éve jelent meg Szekfu Gyula szerkesztésében a Mi a magyar? című tanulmánykötet, amelyben előkelő szerzői közösség, többek között Babits Mihály, Kodály Zoltán próbálta ki: mit produkálhat a nemzetkarakterológia. Ravasz László református püspök, a Horthy-rendszer egyik vezető ideológusa, a kormányzóhoz közelálló ember, akinek közéleti szerepéhez hozzáillett akadémikusi rangja, például, megállapítja, hogy „katonanemzet, pásztornemzet, foldmüvelőnemzet, politikusnemzet egyképpen a magyar”. (Mi a magyar?, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939. 19- 20. oldal) Nem kell különösebben szkeptikus alkatúnak lenni, hogy feltegyük a kérdést: és ugyan melyik nemzetre nem áll e jellemzés? Ráadásul a virtuális vetély- társat, a katolikus papot, Prohászka Lajost mindjárt ki is átkozza a nemzetből, mert az más közhelyeket lát — Ravasz szerint — „elvetélt, megromlott magyarságeszményt”, amelynek „hirdetése pedig alkalmas arra, hogy csakugyan ilyenné tegyen egy népet... Néha hasonlít a magyar ahhoz, amilyennek Prohászka festi, de csak a kivert, letört, csatát vesztett és bitang magyar...” (1. m. 18. oldal) Hát milyenek vagyunk? Ilyenek is, olyanok is? Bezzeg másokról magabiztosabban nyilatkozunk... Ha kedvezően akarunk szólni a németekről, akkor fegyelmezetteknek minősítjük őket, ha kedvezőtlenül: pedánsak. A franciák lehetnek könnyedek, vagy - ahogy a helyzet követeli - köny- nyelmüek. A zsidók pedig, ha nemzetként értelmezzük őket, de ha vallásként hasonlóképpen: törhetnek világuralomra, vagy lehetnek nagyon életrevalóak. Szóval, mindenki másképpen tudja, amit tud, viszont azt, amit mond, azt sziklaszilárdan állítja, esetleg személyes élményekre is hivatkozik. Bár inkább azt szokás mondani, hogy egy közelebbről meg nem nevezett, vagy megnevezni nem kívánt ismerősének, rokonának tanúbizonyságáról van szó. Amit persze, nem illik kétségbe vonni, nem is nagyon lehet, mert éppenséggel bárkinek lehet olyan egyéni tapasztalata, ami ellentmond az általánosan ismert tényeknek. Mindez csupán akár játék, komolyan akkor kellene venni, amikor ultima ratióként szerepel súlyos közéletivilágnézeti problémák eldöntésénél.
