Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
66 Aich Péter kilátás, inint egy képeslap. Előtte a ködbe vesző út, mögötte napsütés. Csak bámult, kedvére böngészhette a részleteket, az is előfordult ilyenkor, hogy egyszerűen megállt, mivel elfelejtett tovább menni, majd elsodorta a törtető tömeg. Még az is megtörtént, hogy nem képeslapot látott, hanem fűmet, rövid szekvenciát, teljesen megfeledkezett magáról, és kátyúba lépett emiatt, egészen befröcskölte magát, rosszallóan néztek rá az arra haladók, milyen koszos lett, mintha ők sosem léptek volna pocsolyába, mintha nem lennének emlékeik, s nem cipelnék magukkal azok nyomát. Persze, nem volt ez túlzottan kellemes, nem annyira a föltűnően rosszalló tekintetek miatt, de egyszerűen vizes lett, a koszt meg eléggé körülményes így menet közben lemosni, ha ugyan kosznak nevezhető, ez nézőpont kérdése, a víz azonban előbb-utóbb megszárad, akár a könnyek, igaz, nem egészen nyomtalanul, olyan ez, mintha időnként egy csomagnyi fóliából alulról kihúzna egyet és a rakás tetejére tenné, lassanként majd eltakarja mindegyiket, azzal együtt, ami rárakódott, sokszorozódik a homály, mit meg nem tesz az ember a látszat kedvéért. Amint igy vissza-visszafordult, észrevette, hogy van olyan kép, amely csökönyösen mindig újra fölmerül, szabálytalan időközökben ugyanaz a kép rögződött képernyőjére, lényegében mindig ugyanaz, sajátos variációkban, és mindig váratlanul, csak máshonnan, más szögből, rövidfilm formájában is gyakran, rendhagyó káprázat, s nem tudta, hova tegye, nehéz volt tájékozódni, micsoda tünemény ez, töprengett. S megzavarta ez, már azért is, mert közben nem lehetett a vele együtt haladókra vigyázni, állandóan a lábára lépett valaki, s lökdöste, meg aztán furcsamód hasonlított ez arra, amit valahol elől vélt látni, s aztán ott kereste, mégis úgy tartotta, a szeme káprázik, hogyan láthat valamit elől, amit hátul, mintha összekeveredett volna jövendő és múlt. Elmélázott, gondolhatták ilyenkor az emberek, különös egy alak, holott nekik is lehettek emlékeik, föltehetően, néhányuknak még víziójuk is esetleg, bár úgy tűnt, általában nem azzal foglalkoznak, mert hát előre, igaz-e, mindig csak előre, a többi lényegtelen, s nyilván ezért nem beszélnek vele, mert aki nem előre, az egy kissé izé, nem egészen komplett, aminek következtében még inkább elzárkózott, megfélemlített teknősbéka. Kidolgozott ugyan egy stratégiát ennek kivédésére, tulajdonképpen eléggé sikeres volt ezzel, előkészített magának néhány témát és kérdést, amit ilyenkor bevethet, mánnint amikor így magába süpped és észreveszi, hogy furcsán néznek rá, vagy elfordulnak tőle, sőt kérdőre is vonják, azon gondolkodom, mondta ilyenkor, mit akartam kérdezni tőled, az istennek sem jut eszembe, hát ez bosszantó tényleg, kidülledt szemmel néztek ilyenkor rá; vagy hogy milyen érdekes a sejtek kódja, egyszerre tartalmazza a védekezés és az agresszió génjeit, szerinted ez milyen hatással van az elégedettségre. Ez azonban már túlzottan váratlan kérdésnek és teljes mellébeszélésnek bizonyult, de legalább tudomásul vették, hogy itt van közöttük és - ami még fontosabb volt - azt az üzenetet hordozta magában, hogy ő is velük tart, velük rohan, előre természetesen, mert ez már olyan jövőt boncolgató kérdés, azaz nem lóg ki teljesen a sorból mégsem, még ha néha háttal halad is előre, azaz hátra, vagy a fene tudja, hogy van ez egyáltalán, néha egy kissé zavarosnak tűnt az egész, lélekben mégsem volt teljesen ott. Aztán arra is rájött, hogy ritkán, de mégis vannak óvatlan pillanatok, amikor nem figyelnek rá, nyugodtan megfordulhat, s anélkül nézelődhet, hogy az szemet szúrjon. Érdekes volt, mi tagadás, fölfe-
