Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
Utazás 65 esetleg. Nem csupán azt, ami előtte van közvetlenül. Ilyenkor ugyan elég gyorsan elfáradt, ebbe a háttal való előrehaladásba, vagyis nem bírt sokáig így menni, na nem a kémlelő tekintetek miatt, ez, miután megtalálta a megfelelő mentséget, immár kevésbé zavarta, hanem amiért hátra haladt, azaz háttal, de mégis előre, az mégis jobban fárasztotta, ez csak arra volt jó, hogy ha aztán újra szabályosan előre ment, mint mindenki, föltűnően megkönnyebbült, mintha új erőre kapott volna, lám, lám, mire képes a csordaeffektus, vette tudomásul, rendes pacák vagyok, extravurstok nélkül, normálisan megyek előre, pedig csak a nagyobb fáradtságot cserélte kisebbre, s talán nem is ez volt a lényeg, talán a forrás izének emlékezete a tudat alatt. Mert nem csak a test fárad ki, a lélek is lankad, s feledékeny. Persze, akár le is ülhetett volna az árokpartra, hogy így pihenjen egyet, lazítson, csakhogy akkor kilátástalanul lemaradt volna, márpedig az fatális következményekkel járna, aki nem rohan, az lemarad, ugye, és egyáltalán, nem lehet egy helyben topogni, ücsörögni sem, ráadásul még föltünőbb, ha valaki ténylegesen kilép a sorból, ujjal mutogatnának rá, még az is megtörténhetne, hogy közben csak úgy mellékesen, észrevétlenül valami szörny fölfalja, vagy átgázol rajta egy árokba boruló teherautó, volt már erre példa. Meg nem is látná a fákat a sűrű erdő miatt. Ezért inkább fordított egyet, miként azt magában elnevezte, büszke is volt a „találmányára”, csalafinta megoldás, ugyebár. Az utóbbi időben egyre gyorsabban fáradt cl, vagy talán csak beképzelte azt, hogy hátra mehessen, azaz háttal előre; a kilátások előtte, mármint menetirányban elöl, ugyanis nem voltak éppen rózsásak, attól tartott, minden lépés után bekövetkezhet a tragédia, értsd: meglátja az. út végét - bár ez nem jelentett volna önmagában még semmit, mert sokszor látunk valamit, s úgy tűnik, közel van, szinte kézzelfogható a délibáb, aztán kiderül, az csak a látszat, mindenek ellenére, végtelen út vezet még odáig (ha ugyan nem egy rövidítésre tévedünk), esetleg, hogy álom volt csupán, az éber álmok közül való, netán egy kis hallucinálást előidéző agyrázkódás, mintha agy- ba-főbe verte volna a sors bizonyos egyének tisztátalan keze vagy kivédhetetlen ármánykodása által. Noha nem volt ebben teljesen biztos. Mert habár tudjuk, a kilátás előre, nemde, ritkán felhőtlen, többnyire köd telepszik az útra, néha olyan sűrűn, hogy a kisebb-nagyobb gödröket sem lehet jól látni; míg fiatal az ember, könnyen kimászik belőlük, de most már egy bokaficamot sem érdemes kockáztatni, ki tudja, fölsegíti-e valaki. Néha azért mégis úgy tűnt, nem káprázat mindaz, ami annak látszik. Mert az a tü- neményszerü valami, amit itt-ott látni vélt, mintha tényleg volna, kissé meg is zavarta, hogy ismerősnek tűnt, ejnye, ugyan hol láttam. Eleinte azzal ütötte el, hogy feledékeny, bizonyára, vagy összetéveszti valamivel, nem foglalkozott hát azzal sokat, hiszen végül csak képzelet, mi lenne más, az álmok nem járkálnak az úton, s miután visszafordult, el is felejtette. Amikor háttal ment előre, természetesen a botlás kockázatának esélye is nagyobbodott, ezért közben fél szemmel arra is figyelnie kellett, nem fordul-e az árokba, vagy - ami esetleg még rosszabb lehet - egy zsákutcába, na de vállalni kellett e veszélyt, nem csak a beképzelt pihenés végett, már pusztán a kilátás miatt is, idővel ugyanis egyre többet látott, ezt csodálkozva könyvelte el, egy-egy kanyarnál olyan részletek kerültek látókörébe, amelyekről már tényleg megfeledkezett, s most, jé, tényleg, ujjongott az újratalálkozáskor, nahát, érdekes, csakugyan kiment már a fejemből! Néha olyan volt a
