Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Duba Gyula: Az utolsó nyár (regényrészlet)
20 Duba Gyula Emi már hallotta a történetet, mégis mindig várta. Olyan számára, mint egy mese, ami igaz. Amikor egyszer a vakablakon kutatott és megtalálta a régi aranyórát, elromlott, mutatói álltak, s akkor öregmama azt mondta, amit az anyjától hallott, az pedig az ő anyjától tudta, hogy ez az óra már akkor sem járt, amikor egyik ősük kapta egy pesti úriembertől cserébe gyarmati tubákért... s akkor az a pesti ember azt mondta, hogy nem is kell megjavíttatni, mert így az örök időt mutatja, az örökkévalóságot szimbolizálja, melyet az emberiség él. Öregmama akkor megtiltotta, hogy az órához nyúljon, nagyon vigyázott rá, mert anyáról lányára szállt, mindig a fiatal gazdasszonyé lesz, mert ő a családi egység és a múló idő értékeinek az őrzője! Akkor Emi egy kókuszmadzaggal átkötött papircsomagot is látott a vakablakon, Tábori postai levelezőlapok, meg Feldpostkorrespondenzkarte-k voltak, öregmama azt mondta, hogy azokban minden benne van, ami azokban a háborús időkben történt a férfiakkal meg a családdal. Egyszer majd, ha nagyobb lesz és megérti, elolvashatja őket, hogy megismerje a nagy háború frontjain harcoló magyar bakák történetét. De addig a kezébe se vegye, mert idő szerint össze van rakva szép rendben! Emit vonzotta minden titok és ismeretlen történet, de engedelmeskedett öregmamának. Apja is rászólt, hogy ne kutasson az meg a levelek után, várja az időt, amikor elolvashatja őket, s közben azon ábrándozott, mi minden lehet leírva azokban a tábori lapokban. Amíg a felnőttek a tyúklevest kanalazták a nyitrai zsidóiskoláról beszéltek, a- hol öregattya, mindjárt a háború elején, kisebb sebesüléssel feküdt, majd lábadozott, és öregmama egy napig ment gyalogosan, meg idegen szekereken, jó ötven kilométeres távolságot tett meg, hogy meglátogassa.- Ott könnyebb volt... - mondta öregattya az orosz fronton az muszka golyó csak mutatóujjamat érte, hamar begyógyult a seb... a gyengélkedés ott pihenés volt... míg a komeuburgi K.u.K Ferencz József spitályban szenvedés... Boszniában nehéz világ lehet, az mindennapi öldöklés kemény munka volt... A főtt tyúshúshoz bort ittak és a termésről beszélgettek, Dezsi bágyadtan pislogott, Emi a tornyos faliórát nézi és hallgatja, hadonász ingája csattogva-kattogva leng, szorgalmasan darálja az időt, olyan a hangja, mintha gépfegyver szólna a falon az ágyak felett. A termésről való beszélgetés nem köti le figyelmét, gondolatai kalandoznak. Nézi az őszülő bajszos férfiakat, apja egészséges napbarnított arcát, orra alatt keskeny bajuszkát hagyott, keze nagy és csontos, az erő csodálata harcok emlékével színeződik, sokat hallott már a háborúról, küzdő és egymást gyilkoló katonák sorsáról, tábori életéről... a faluban most is katonaélet van, a majorban már ott a tankok és a Gyürke-erdőben megépült a katonatorony. Kapott már néhány jelvényt a cseh katonáktól, magyarok is vannak köztük, nem tudni, mi történik ősszel, s a felnőttek is erre gondolhattak, mert János bácsi azt mondja éppen.- Csak Jóisten tudná megmondani, jövőre jöhetünk-e, Joskó, vagy... minden felfordul a köztársaságban...!- Az világ nem nyugszik - véli öregattya -, akár háborít is lehet.
