Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Duba Gyula: Az utolsó nyár (regényrészlet)
Az utolsó nyár 21- Eljövünk mi, Józsi... - mondja Marka néni hisz minden nyáron jövünk, ha lehet...- Ha az köztársaság megél... beszélik, hogy magyarok leszünk...! Nektek Jozskó, meg szlovák államotok lesz... De erről nem folyt több beszélgetés. Emi nem is értette, maguktól hagyták abba a jövőről szóló találgatást. Talán a nagyok csak arról szeretnek beszélgetni, amiről biztosan tudják, hogy megtörténik vagy megtörtént, amiről semmi biztosat nem tudnak, arról nem szívesen beszélnek. A parasztok ilyenek, lehetnek reformátusok vagy evangélikusok. Emi a nagyiskolába megy szeptemberben, ilyen gondolatai is vannak. Dezsi még csak kisiskolás, elsős, nem tud róluk semmit. A kalácsot várják mindketten. A mákos meg a túrós hajtványt, s főleg anyjuk süteményét, kakaós és vaníliás szeleteket. A bodakot nem szeretik, a pusztakalácsnak nincs íze, állítja Dezsi, legjobb a túrós meg a mákos... Boroznak és beszélgetnek, Maróton nincsenek szőlők, nincs boruk, ízlik a gyarmati bor, nem beszélnek a jövőről, mégis érezni szavai mögött, hogy változásokat várnak, olyan szokatlan történéseket, melyek alighanem kényelmetlen lemondásokkal is járnak, akár a sorsszerű „rokonságukat”, a háborút járt férfiak mély barátságát is veszélyeztetheti. Kérdésessé teheti, amit megszoktak és szerettek, életük fontos, nélkülözhetetlen értékét veszélyeztetheti. Mintha éreznék, hogy valaminek vége szakad, elmúlik, sajnálnák, ha így lenne! Természetes érték, a parasztélet és a közös sors szülte, így élnek együtt a népek, így tartják számon egymást a különféle vallású, nyelvű és nemzetiségű emberek létük adottságai között, engedelmeskedve a szükségszerűségnek és a természethez igazodva. Délután indulnak vissza János bácsiék Marótra. Nagy út áll előttük, kezet fognak mindenkivel. János bácsi barackot nyomott Emi fejére és azt mondta: Ha nagy leszel, gyere el Marótra tót szót tanónyi, mint régen apád. Marka néni pedig azt mondta öregattyának: jövőre is elgyüvünk, Joskó, ha lehet... És kihajtottak az udvaron, a kapuból nézték, ahogy szekerük távolodik a felvég felé, de ők már nem néztek vissza. És egy év múlva már nem jöhettek, sem idén nem jönnek, mert a határvadászok nem engednék át őket a határon... Érni megéli a történelmet, értékelni nem tudja még, természetesnek veszi az eseményeket, mérlegelés nélkül elfogadja őket. Tanulságot sem jelentenek számára, csak tapasztalatot. Mert mit is tehetne? A felnőttek sem tehetnek semmit, gondolja. A gyerek még nem lázad a világ ellen, olyan keményfejü sem, mint Érni, néha anyjával szemben engedetlen vagy öregmamával hadakozik, míg anyja nem fordul a magasabb instanciához, a nagyobb tekintélyhez és hatalomhoz, s azt mondja: szólj rá, apja! S egyszerre nyugalom lesz, apjának már szólni sem kell, elég annak a lehetősége, veszélye, hogy rászól! A történelem eseményei is úgy folynak át Emi tudatán, képzeletét egyébként foglalkoztatva, hogy megtapasztja őket, tudomásul veszi, de nincs róluk véleménye. Élményként kerülne a múltak emléktárába, az érzékeny talajú nagy temetőbe, lelke mélyére, emlékezetébe, melynek árnyai és lakói,
