Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Duba Gyula: Az utolsó nyár (regényrészlet)
16 Duba Gyula padtan öregmama, nem volt rajta segítség...! Érni nem gondolt rá, hogy János bácsiék öregattya miatt jártak Gyarmatra, s hogy meghalt, már talán nem is jönnek többé, mégha jöhetnének is, hiszen a temetésére se jöttek el. Akkor nagyon zűrzavaros idők jártak, most mégis úgy gondolta, hogy a zavaros idők elmúltak, talán eljönnek! Öregattya és János bácsi katonabarátok még a Monarchiából, Boszniában együtt harcoltak a komitácsik ellen, mindketten gazdák voltak, és a köztársaságban látogatták egymást, tavasszal vagy cséplés után, amikor már be lehetett számolni róla, hogy milyen volt az idei termés. A múlt évet tehát értette Emi, de az ideiben reménykedett, úgy vélte, eljöhetnének a maróti „rokonok”, édesanyját kérdezte.- Idén sem jönnek János bácsiék...?- Aligha... nem jöhetnek át a határon - felelte Varró Ida a fiának a határvadászok nem engednék át őket... Eminek tetszik a szó, a vadászatok foglalkoztatták képzeletét, a kakastollas katonákat is szerette. Okoskodni kezdett, mint mindig, amikor valamit nem értett és szívesen tudálékoskodott.- Meg kellene magyarázni nekik, hogy miért jönnek János bácsiék, hogy mindig jöttek, mert rokonok és hogy... engedjék át őket...- Mindig okoskodik - szólt közbe öregmama elégedetlenkedve -, mindent jobban akar tudni a nagyokos... - Nem mondta haragosan, csak megjegyezte, még gazdasszonynak, a család irányítójának érezte magát, bár gazda, öregattya már nem áll mögötte. - Mindenbe beleköt, semmi nem jó neki.- Honnan tudná, mi az országhatár... - védte anyja. - Kis okmány ő - kedvenc szava, okosat jelent -, még nem tudja, hogy most igazán magyarok vagyunk...- Mindig azok voltunk...- De nem igy... valahogy másképp... Aztán Emi már nem várta János bácsiékat. De visszaemlékezett, ahogyan azelőtt várták őket és ahogy érkeztek. Jó lovakkal jöttek, erős vasalt szekéren, fényesen ragyogott az állatok szerszámja, a hámok és szíjak csatjai csillogva villámlottak a napsütésben. Azon a nyáron volt, amikor októberben Emi Masaryk elnökről szavalt a nagyiskolában. Bár még csak a kisiskolában volt első osztályos, mégis ő szavalta a Tatiček starý náš, bielu bradu máš című verset. Vértes Ilona tanitó néni tudta, hogy ő biztosan megtanulja és elmondja. S igaza lett, Emi jól hangsúlyozva, pontosan elszavalta a verset, bár a szavakat nem is értette, csak annyira, amennyire a tanító néni elmagyarázta jelentésüket, s hogy miről szól a vers. Mikulás napján pedig már Horthy Miklós Öfőméltóságát köszöntötte névnapján, ismét a nagyiskolában, mert november elején bejöttek a magyarok! Díszkapu alatt jöttek Gyarmatra a kerékpáros honvédek, de ezeket a változásokat nyáron még nem tudták, legfeljebb sejtették, és János bácsiék akkor jöttek el utoljára Marótról, akkor még öregattya is élt... Emiben a múltnak számos érdekes és fontos képe él, mindenre jól emlékezik. Mintha képtár lenne a fejében, az elmúlt idő galériája, bár ez az idő, az ő múlt ideje még nagyon szerény. Gyerekidő. János bácsi magas férfi, majdnem olyan nagy
