Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Duba Gyula: Az utolsó nyár (regényrészlet)
Az utolsó nyár 17 és erős, mint öregattya, s számára ez fontos, mert a nagyapját tartotta a faluban a legerősebb embernek. Apja is nagyon erős, kissé alacsonyabb, bár csak néhány centivel talán, de izmosabb és mozgékonyabb, János bácsi soványabb és kissé hajlott hátú, ő is nagyon erős lehet. Az erő fontos Emi számára, talán a legfontosabb. Maga aprócska lévén, az első osztályban is a legkisebb, hitványka, ahogy Sípos Zsuzsa néne mondja, egyszer pedig azt mondta rá: pikhercs...! O nem tudta, mit jelent a pikhercs, anyja pedig veszekedett a nénével, hogy miért becsüli le a fiát, majd megnő! Egyszóval Emi akkor és egészen felnőtt koráig bámulta, elfogódottan és szinte áhítattal nézte a testi erőt, figyelte a fizikai energia megnyilvánulását, az izmos termetet és férfias nagyságot, és mondhatnánk, hogy vesztére - érezte néha mert körülötte szinte mindenki ilyen, csupa nagyobb s számos óriás veszi körül. Köztük olyan kicsinek érzi magát, oly gyengének véli, hogy katicabogár lehetne, amelyik felmászik feltartott mutatóujjának a hegyére és szárnyát kitárva elrepül. Bámulattal töltötte el a két magas férfi, a ruhájuk is egyforma, fekete nadrág és mellény, fehér gyolcsing, fekete csizma és kalap, bajuszosak és viharvertek, hatalmasak, mint a patakparti topolyafák, mintha testvérek lennének. Pedig öregattya magyar, János bácsi szlovák, de még a hám is egyforma a lovaikon, nem nehéz „komót”, amilyet a fegyvemeki uradalom lovai hordanak a nyakukon, hanem a testüket átfogó és behálózó, könnyű magyar hám haslóval és nyaklóval, instrángok segítségével húzzák a szekeret vagy az ekét. Ilyen hámban a lovak egész testükkel húznak, nekifeszülnek az igának és arányosan oszlik meg terhük. Egyforma paraszthám van a lovaikon. Emi figyelte, ahogy a szekér befordul az udvarba és megáll a nagy fehérszederfa alatt, s amikor János bácsi és Marka néni leszállnak az ülésről, nem mosolyognak, köszönnek és kezet fogva, komolyan üdvözlik egymást. Nem is nevetnek, nem hangoskodnak, bár öröm számukra, hogy újra látják egymást és beszélgethetnek, találkozásuknak olyan vonása is van, mintha nemcsak öröm lenne számukra, hanem hagyományos kötelesség. Komoly szokás, rokoni kapcsolat, melynek örömét az adja, hogy őszinte emberi viszonyt fejez ki, egykor nehéz emberi helyzetekben született, az élet határozta meg, a férfiak katonaélete és háborús veszedelmei. Nem vérrokonság tehát, mégis mélyen bennük élő és erős, érzéseikben, a lelkűkben gyökerezik. Mindezt Emi nem gondolja el, igazában nem is értené, de érzi és rácsodálkozik, ahogy a felnőttek nem vígan, hanem komolyan kezet fognak és szívélyes rövid mondatokkal megértik egymást. Érni megérezte a „gyengék romantikáját” s ez a továbbiakban sem hagyja el. A romantikus képzelődés ámulata a világ iránt, a játékos fantázia valóságvizsgáló szemlélete egész életen át kísérte, meghatározta jellemét. Figyeli a vendégeket, idegenes kiejtéssel beszélnek magyarul, furcsa szófuzésekkel, de érethetően. János bácsi öregattyát Joskónak szólítja, Marka néni Józsinak, öregattya pedig Janónak a barátját és a feleségét Markának. Emi hűséges árnyékként a nyomukban jár, míg kifogják a lovakat. Leveszik róluk a hámot és kötőféken a szekér oldalához kötik, Emi apja lucernát hoz a pajtából, s az állatok nekilátnak. A farkukkal legyezik magukat, árnyékot vet rájuk a
