Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A rokonok sátántangót járnak (Grecsó Krisztián Tánciskola című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 75 féle lúzer egy háromszáz oldalas regényt? Viselkedése, a regény legvégén véghezvitt bizarr kalandját leszámítva, amikor is szenteste hívatlanul beállít a mozgássérült Judithoz, hogy szerelmet valljon neki (a jelenet hollywoodiasságát a szerző egy csomó gusztustalansággal, részeg ájultságban való fetrengéssel, durva szexszel, szalonképtelen cinizmussal igyekszik ellensúlyozni, amivel végül átesik a ló túloldalára), alig több gyenge közhelyek sorozatánál, ami által tulajdonképpen a regény is sok helyütt közhelyessé válik. Ez a két alaphang adja tehát a fő konfliktust és egyben a dilemmát: Jocónak választania kell, nagybátyját követi-e vagy új útra tér? A választásra végül, ahogy már említettük: hollywoodiasan, karácsony éjszaka kerül sor, s egy tompa heppi- enddel zárul a történet. A két alaphangban azonban sok a közös vonás, s a „háttérben munkálkodó” alapelbeszélőben Szalma Lajos és Jocó tulajdonképpen egyesülnek (mármint narratív szinten). Ez az elbeszélő szereti a terjengős leírásokat, nem veti meg a régimódi, kedélyes, vidékies stílust (,yi búzát learatták, gépi boglyák voltak mindenütt, akárha a Jóisten szétszórta volna aranyszínű gyűszűit" - 11.), ahogy a klasszikus személyleírásokat sem („Gondozatlan, ritka haja volt, termete magas, de a komája még hórihorgasabb volt” - 42.): a Tánciskola nyelve tehát alapvetően realista. Nyersen realista ugyanakkor maga a történet is; jóllehet egyes kritikusok az ún. mágikus realizmussal is kapcsolatba hozták már, a szövegben igazából sehol nem jelenik meg a „csoda” mint olyan. Látomások, groteszk események vannak, de ezek inkább csak mámoros állapotban lepik meg a szereplőket. A regény sokkal inkább a szociográfia műfaja felé kacsingat, amennyiben igyekszik minél pontosabb (és kíméletlenül lesújtó) leírását adni az alföldi elmaradottságnak és földhözragadtság- nak: s ezen a téren Grecsó Krisztián valóban nagyon erős. Aki tehát arra kíváncsi, hogy fest a magyar Alföld nyolcvan évvel az Úri muri és a Rokonok után, nem fog csalódni a Tánciskolában (eláruljuk: nem sokkal vidámabban). Aki azonban a móriczi prózával egyenértékű alkotást vár, annak kevesebbel kell beérnie. Grecsó szemlátomást „nagy művet” akart letenni az asztalra: mintha egy ilyesféle célkitűzésből fakadó kényszer (vagy talán valamiféle, a posztmodem irányába teendő gesztus?) miatt zsúfolta volna tele a szöveget súlyos irodalmi utalásokkal, egy túlhangsúlyozott ördögepizóddal, túlburjánzó (és túlmagyarázott) mitologikus párhuzamrendszerrel. Pedig ha valami megmarad a regényből az olvasó számára, nem ezek az erőltetett (és javarészt sikerületlen) irodalmi fogások (mert nem igazán működnek a szövegben), hanem a szerző helyenként elejtett frappáns mondatai, mint például: ,Jocó kesernyés ízt érzett a szájában, unalmában azon tűnődött, vajon lehet-e a lélek büdös, létezik-e, hogy lélekszaga van, gyötört lélekszaga, a szájszag mintájára, hogy bepállottak benne a mosdatlan érzések" (40.), vagy: ,yí napok lebegtek, mint zsírszagú körfolyosón a száradó mackónadrág” (93.). Ezekkel a mondatokkal állnak szemben az olyan túlírt modorosságok, mint pl.: „Talán ez a hiba is végzetes lesz, ki tudja, mikor fonja körbe a következmények nyálkás matériá
