Irodalmi Szemle, 2009

2009/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A rokonok sátántangót járnak (Grecsó Krisztián Tánciskola című kötetéről)

74

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

landok, apja felettébb groteszk halála, találkozása a Sátánnal, illetve az igaz szerelem (?) megtalálása. Ez első hallásra nyilván elég soknak tűnik, s ezt a benyomást nem csillapítja a regény teijengőssége és a számos, kacskaringós kitérő sem: a szerző annyi mindent akart belezsúfolni ebbe a regénybe, amennyit annak szerkezete nem vagy csak alig bír el; s akkor még nem beszéltünk arról a rengeteg (és gyakran felesleges, öncélú) irodalmi és mitológiai utalásról, amelyekkel a szöveg tovább terhelődik.

Az anekdotázó mesélés mikszáthi eredetét tükrözi Jocó szülővárosának a neve: Feketeváros. Bár a név nem nevezhető kifejezetten szellemesnek, a mikszáthi u- talást vehetjük a nagy mesélő szelleme előtti tisztelgésnek. A másik városnév talán még kevésbé frappáns: Tótváros (Békéscsaba megfelelője), ahova Jocó jogász- gyakornokként kerül, s ahol megkezdődik nagybátyja és mentora, Szalma Lajos általi „pátyolgatása”. Szalma Lajosé a regény legpontosabban, leghitelesebben és legerősebben megrajzolt figurája: az alföldi, „világ végi” városba száműzött „életművész”, nőcsábász, élvhajhász és botcsinálta filozófus, torna- és földrajztanár, akinek minden nő megvolt a városban, fiatal lánykák rajongják körül, bármit elintéz, bárkit behálóz, „harmadik szemével” tájékozódik, és hétvégi házában komplett droglabort rendezett be. Az ő eszmefuttatásaiban éli ki igazán a szerző mesélő hajlamát, mint a második és a hatodik fejezet elején, amikor a városokról városoknak nemcsak lelkűk van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk" — 37.) vagy a tájakról („Biharban a táj árnyalatokkal más, éppen úgy különbözik a Viharsarok alföldjétől, mint a kunsági, homokos, ligetes rónák, vagy a szatmári erdős lankák, makkal, disznókkal és Kárpátaljára sodort álmokkal” - 148.) elmélkedik. Ezek miatt a kiváló, élvezhető, valóban „ízes” részletek miatt (jóllehet máskor Szalma Lajos meglehetősen ízetlen és közhelyes szónoklatokra ragadtatja el magát) sajnálatos, hogy a szerző végül az életmüvész nagybácsiból egy az egyben ördögöt csinál, aki végig a háttérben igazgatja a szálakat, s még Jocó „igaz szerelmét” is előre betervezi. Ha nem lenne ez az „ördögi” párhuzam, habozás nélkül kijelenthetnénk, hogy Szalma Lajos az utóbbi évek magyar prózájának legemlékezetesebb figurái közé tartozik.

Sokkal kevésbé élvezhető az „igazi” főhős, Voith József alias Jocó hangja, amely a szerző minden ellentétes irányú igyekezete ellenére sem sikerült igazán rokonszenvesre. Jocó kiábrándult, tépelődő, sekélyes figura, akinek egy, a Szex és New York nézésével eltöltött esténél nincs szüksége többre az elégedettséghez. Mondhatnánk, hogy a szerző Jocóban az ingerszegény környezetből származó, fantáziátlan és szerencsétlen álértelmiségi figuráját kívánta megformázni, csakhogy ez a bizonyos formázás maga sem bővelkedik fantáziában: Jocó gyermekkorát meglehetősen könnyen elintézi a szerző azzal, hogy ducisága miatt nem szerették sem általános iskolás, sem gimnazista korában, s ez alig változott az egyetem alatt, ahol az utolsó félévben is csak egy szégyenlős bölcsészlánnyal való csókolózásig jutott el. Kissé leegyszerűsítve: a kérdés az, megérdemel-e vajon egy ilyen unalmas Jocó-