Irodalmi Szemle, 2009

2009/11 - POMOGÁTS BÉLA 75 ÉVES - Szitár Katalin: Az éber lét útján a vershez (tanulmány)

Az éber lét útján a vershez

57

feltűnik, a lexikai váltás: „feleségéből „hitves” lett, a vers ez utóbbi ritmikai-szemantikai bázisára épül. A szöveg realizálja is a „hitves” szó képzetét: féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem újra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem;

A „hitvesem leszel” szembeállítása a „csodákban hittem” kifejezéssel azt mutatja, hogy a „hit” - a „hitves” szó töve, egyszersmind a benne foglalt hisz tő realizációja (hites, hitves) révén a „hitves” szóban a „valóság” szemantikai köre jelenik meg, melynek uralkodó ismérve a „hit” - nem remény, csoda vagy varázslat, hanem lét: az „én” léte, mely a „másik”-ban folytatódik, benne létezik már. Az „éber lét” által (újra) megjelenített világ nem egyéb tehát, mint a közvetlen valóságban felfedezett, a realizálódó csoda, azaz a valóság mint esemény, mint valósulás - mely azonban nem attól/amiatt „csodálható” /csodálni-való, hogy irreális, bizonytalan, misztikus stb. Ellenkezőleg: azért csoda, mert valódi - megvalósul és szakadatlanul történik. A valóság a csoda, mert megmarad s létet alkot a legképtelenebb körülmények között is - szemben a pusztulással, amely a nemlétet bizonyítaná, vagyis a léthiány átélését - pontosabban: elsajátítását - nem realitástapasztalatként, hanem semmiként igazolná.

A páfrány és a szellem

A hűség és az éberség tehát úgy értelmezhető, mint figyelem a lét iránt, a megmaradó létre való vigyázás. Ezt a szemantikát pontosíthatjuk a vers egyik olyan szövegelemének szemantikáján keresztül is, mely első látásra talán kissé „rendszeridegennek” tűnhet, jelentése s intertextusai alapján azonban épp az „éberség” jelentését tágítja a keresztény gondolkodás egyik kulcsfogalma, a virrasztás (’a lét őrzése’) irányába.

A „páfrány”-motívumról van szó, amely az első versszak végén, releváns szöveghelyen tűnik fel: a „néma, hallgató világok”-ból(-ban) képződő hangok világához van rendelve. Először a beszélő alany belső hallásában képződő hangok („üvölt a csönd fülemben”), másodszor a „hitves” felidézett hangja („Hangod befonja álmom”), mely a hitves belső újrateremtésének első forrása, harmadszor pedig a beszélő alany státusváltásához kötődik, aki felveszi a „hallgató világok” tulajdonságát: „hát hallgatok”. E „hallgató” világ hangjaiból teremti újra a versintonáció