Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - POMOGÁTS BÉLA 75 ÉVES - Emlékezések, számadások... Fónod Zoltán beszélgetése Pomogáts Béla irodalomtudóssal
Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal 29 rendszerének, nemzeti identitásának, a részirodalmak egymás közötti kapcsolatainak. Talán egy újabb Fábry Napok lehetne ennek az eszmecserének az alkalmas kerete. * Egy vita során Tőzsér Árpád azt a véleményt képviselte, hogy „ a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elkötelezettséget. (...) a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem „anyaország”. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk „ csehszlovákiai magyar irodalom ”, s nem csak a 'Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma’” A „kettős”, sőt „hármas” kötődéssel egy 1967-ben Bécsben tartott előadásában Kányádi Sándor is azonosult ezzel a nézettel, ide sorolva „ szülőanyja és dajkája ” szerint „ Erdély szellemi örökségét ” is. A korábbi „ kinyilatkoztatások szerint ” mi változott e téren tájainkon?- Azok a szellemi stratégiák, amelyeket annak idején Tőzsér Árpád és Kányádi Sándor képviselt, teljesen indokoltak voltak és részben ma is érvényesek. Hiszen a szlovákiai vagy az erdélyi magyar irodalom sajátszerűségének és autonómiájának elve egyszerűen a nemzeti (nemzetiségi) önvédelem szolgálatában fejlődött ki. Az úgynevezett „rendszerváltások”, vagyis 1989-1990 óta azonban sok minden megváltozott: egyrészt előtérbe került a magyar nemzeti irodalomnak, mint sajátos szellemi, kulturális, történelmi és „lelki” entitásnak a gondolata, másrészt lehetőség adódott arra, hogy ez az entitás a többségi társadalmak asszimilációs igyekezetével szemben fejtsen ki erőt, illetve váljék erőforrássá. Ez a lehetőség, egyszersmind követelmény mostanában éppen Szlovákiában vált stratégiai értelemben fontossá, minthogy az új szlovákiai nyelvtörvény radikálisan támadja a magyar nyelvhasználatot, a magyarságnak, mint határokon keresztül érvényesülő nemzeti identitásnak az eszméjét. Ezért fontosnak gondolom, hogy a magyar kisebbségi irodalmak hagyományainak, intézményrendszerének és sajátszerűségének a védelme és megőrzése mellett nagyobb hangsúlyt és szerepet kapjon az „egyetemes” magyar nemzeteszme és nemzeti kultúra ügye - mindez a kölcsönös felelősség és a közös önvédelem gondolatát helyezi előtérbe. Azt csak igen naiv elmék gondolhatják, hogy ilyen nemzeti önvédelemre manapság nincs szükség - mivel a parlamentáris demokrácia a nemzeti kérdéseket is megoldja. Ellenkezőleg, határozottabb és gyakorlatiasabb nemzeti önvédelmet kell kialakítani és meg kell találni ennek a politikai és kulturális eszközeit. A magyarság kollektív önvédelme ma erőtlen, tájékozatlan és esetenként hisztérikus (lehetőséget ad arra, hogy hiszterizált és akarnok szélsőjobboldali csoportosulások a zavarosban halásszanak). Éppen ezért biztosabb elvi alapokra, erőteljesebb nemzeti szolidaritásra, jobban működő kulturális egységre és józan, megfontolt politikai stratégiákra kellene bízni és alapozni a nemzeti önvédelem ügyét.
