Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - Kozsár Zsuzsanna: Menekülés (1) Elaine-ciklus - Fehér, vörös, fekete; Szarvas; El kell menned; Ginevra naplójából; Varázslat; Gyerekes próbálkozás
20 Kozsár Zsuzsanna — Az illatod. Megőrzőm a hajad illatát - mondta végül. Aztán nagyon lassan csókolni kezdte a szemhéjaimat, aztán a fülcimpámat, a nyakamat, de olyan lágyan, hogy csiklandozott vele, elnevettem magam. — Miért csábítasz olyan nagyon, te méz - suttogta, és kezét a mellemre tette, azt simogatta, de nem okozott vele fájdalmat, csak jóleső remegést. Aztán nyalogatni kezdte a nyelvével a mellbimbómat, és én még sosem éltem át ennél csodálatosabbat. Szája lejjebb vándorolt, fénylő csíkot hagyott a hasamon, kezével könnyedén feszítette szét összezárt combjaimat, de nem is ellenkeztem, nem is védekeztem, hiszen elbűvölt, elvarázsolt. — Ginevra! - suttogta újra meg újra, és ez fájt, nagyon fájt nekem, jobban, mint mikor hímvesszője megtalálta a nyílást, és ő belém nyomult. — Csodálatos vagy. Mintha még szűz lennél. Érintetlen mező - mondta megrészegülten, mert nem tudta, hogy nem vagyok a kedvese, nem az vagyok, akinek ő lát, a szerencsétlen megtévesztett, akit tenyészbikának használnak. Feküdt rajtam, nem mozdult még, csak átengedte magát az egyesülés örömének. Percek teltek el így, de aztán ocsúdni kezdett, megváltozott a nézése, lassú hullámzó mozdulatokkal mozgott, és vele én is, mint akit megbabonáztak, mint akit megszelídítettek, mert azt éreztem, ő az én emberem. Egyre gyorsabbak és vadabbak lettünk, sikoltani akartam, hogy még, még tovább, még mélyebben, még erősebben, de csak beleharaptam a nyelvembe, mert féltem, hogy magához tér, ha megszólalok, hogy rádöbben, nem én vagyok, valaki más vagyok, idegen. Rázkódott az ágy, jártuk őrült táncunkat, még, még, vagy hagyja abba, mert nem bírom már ezt a perzselést, ahogy egymásnak ütődünk, és forrunk belül, mintha tűz akarna lövellni belőlünk. Váratlanul lett vége, valami változhatott benne, mert megdermedt, aztán ki- csusszant belőlem. Én még égtem belül, fájt mindenem, mintha összetiportak volna, és azt éreztem, túl hamar lett vége, mert valami megválaszolatlanul maradt bennem, valami követelte még a gyorsulást. — Neked még nem volt jó, ugye? - kérdezte Lancelot gyöngéden, és magához húzott. Hímvesszője kókadt volt már, erőtlen, de ő nem törődött vele, csókolni kezdett, előbb a hasamat, aztán a combomat, aztán betolakodott a nyelve oda, ahol még nemrégen táncot járt, és csak nyalt és szívott, és csiklandozott a fogával, és újra átforrósodtam tőle, kitömi készült már belőlem a tűz, amit az előbb úgy sorsára hagyott. Kezével a fenekemet markolta, úgy csókolta a lábam közét, és én csak remegtem, nem voltam ura önmagámnak, és ő tudta ezt, de nem irgalmazott még, pedig akkor már sikoltanom kellett a gyönyörtől. Felemelte a fejét, mosolyogva nézett rám. Visszanéztem rá. És már tudtam: szeretem. O az egyetlen. És én nem lehetek többet az övé. Megsimogatott felületesen, megcsókolta a homlokomat. Aztán felöltözött és elköszönt.
