Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - Kozsár Zsuzsanna: Menekülés (1) Elaine-ciklus - Fehér, vörös, fekete; Szarvas; El kell menned; Ginevra naplójából; Varázslat; Gyerekes próbálkozás
Menekülés (I) 17 nem semmi aggály, mert érzem, Artus nem szeret, sohasem szeretett, csak megtetszettem neki, jól mutatok mellette a trónon, meg szép gyerekünk lesz, ha egyszer összejön. Nem akarom, hogy összejöjjön. Lancelotot akarom. Április 5. A király ma megkérdezte, melyik lovagot szeretném személyes szolgálatomra az udvarban. Nem egészen értem, felséges uram, mire gondolsz, válaszoltam szemlesütve, akár az illem mintaképe, miből állna ez a szolgálat? A kísérőd lenne, asszonyom, amikor én az államügyekkel foglalkozom, a sétakor két lépésről követne, segítene kocsiba vagy lóra szállni, teljesítené megbízásaidat, sorolta türelmetlenül Artus. Persze teljesen feddhetetlennek kell lennie, ezért Yvaint nem javaslom, mert esetleg meginogna, jobb lenne, ha Percevalt vagy Lancelotot választanád. Felséges uram, mondtam továbbra is engedelmesen, te ismered a dicső lovagokat, az lesz a kísérőm, akit te javasolsz, talán Perceval lenne alkalmatosabb, mert idősebb, tapasztaltabb Lancelotnál, ezért nyilván tökéletesen ura már érzékeinek. Egy olyan fiatal teremtést szolgálni, mint az én szép királyném, talán nehezére esne már Percevalnak, nevetett Artus, Lancelot megfelelőbb, hisz csak huszonöt éves, a nőgyülölete pedig közismert, mellette nem kerülhet veszélybe a tisztességed, kedvesem. Úgy lesz, uram, ahogy akarod, válaszoltam tettetett kedvetlenséggel, bár igazán nem értem, mi szükségem van lovagra. Ez a szokás Camelotban, mondta a király, és ezzel lezártuk a témát. Bementem a lakosztályomba, és ott kezdtem csak remegni egész testemben, akkor már elengedhettem magam, akkor már ábrándozhattam, és nem kellett félnem, hogy egy szavam vagy pillantásom árulómmá válik. Április 8. Lancelot szabályosan kísérget, két lépésről, ahogy kell, udvariasan társal- gunk, de valahogy más a szavak íze, más a jelentése, és ahogy ránézek a legyezőm rejtekéböl, az ő pillantása is felhevül, érzem. Kíván engem, tudom, hogy kíván, és ez olyan boldogító érzés, amilyen még nem esett meg velem. Április 9. Leesett ma a kendőm, Lancelot térdre ereszkedve nyújtotta oda, én meg így szóltam, kelj fel, lovag, hisz nem történt semmi. Gyorsan körülnézett, elrejtette a kendőmet, felállt, olyanok voltunk, mint a cinkosok. Április 14. Lancelot ma sétánk közben hirtelen lehajolt, mintha a földről venne fel valamit, azután, ahogy az illem kívánja, féltérden nyújtotta felém a kendőmet, u- gyanazt, amit néhány napja nála hagytam. Csodálkozva néztem rá, a kendőd, felséges asszonyom, mondta ő, a szeme pedig sürgetett. Átvettem, és akkor megértet
