Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - Pomogáts Béla: Nyelvtörvény és civil társadalom (előadás)
Nyelvtörvény és civil társadalom 7 valósítását nyomon kövesse, és a tapasztalható jogsértésekre érdemben reagáljon, például tiltakozzék az uniós fórumokon. Mindez kétségtelenül felbátorította azokat a politikai erőket, mint most Szlovákiában, amelyek az „alapszerződéseket” amúgy sem vették komolyan. Ennek a mindinkább erőre kapó (a közép-európai nemzetek megbékélését, az Európai Unió szellemiségének és erkölcsi-politikai normáinak érvényesülését akadályozó), teljesen ésszerűtlen indulatnak a nemzetközi diplomáciában és különösen az uniós országokban példátlan következménye az a diplomáciai botrány, amelyet a magyar köztársasági elnök komáromi látogatásának megakadályozása okozott. Ilyen barátságtalan és durva intézkedés még sohasem fordult elő az uniós országok viszonylatában. Nem tudom, vajon az uniós intézmények miként fognak reagálni erre a példa nélkül álló eseményre, aligha hagyhatják szó nélkül, minthogy ilyen (a nemzetközi életben elfogadhatatlan) lépésre nemhogy a szövetséges, de az egymással konfliktusban lévő államok között sem találunk példát. Mindez nagy vizsgája lesz a szlovák politikai életnek, amelynek végül is hitelesen meg kell magyaráznia azt, hogy a korábbi egyeztetés ellenére miért akadályozta meg Sólyom László komáromi látogatását, vizsgája lesz a magyar diplomáciának, amelynek feladatai közé tartozik az ország méltóságának védelme, és vizsgája lesz az u- niós intézményeknek, amelyek felelősek azért, hogy a közösen elfogadott alapelvek (például a határok szabad átlépése) minden tekintetben érvényesüljenek. Mindehhez még hozzá szeretnék tenni valamit. Ugyanis a (szlovákiai) magyar közéletnek és a magyar diplomáciának is van némi felelőssége ebben az ügyben - legalábbis abban, hogy ahelyett, hogy megpróbálta volna csillapítani a szlovák nacionalizmus indulatait, bizonyos mértékig feltüzelte azokat. Először is nem kellett volna (nem is olyan régen) megakadályozni a szlovákokat abban, hogy Komáromban felállítsák Ciril és Metód emlékművét. Jól tudom, hogy a két szláv (egyébként származására nézve thesszaloniki görög) hittérítő alakja ma (Szlovákiában) nem a keresztény vallás (térítés), hanem a szlovák identitás szimbóluma, ennek ellenére nem tartom szerencsésnek, hogy emlékművük felállítását a városvezetés megakadályozta. Másodszor: Szent István szobrának avatására meg kellett volna hívni a szlovák köztársasági elnököt és talán ott, a szobor mellett kellett volna elmagyarázni neki a „nyelvtörvény” képtelenségeit. Elvégre első királyunk a szlovákoknak is uralkodójuk volt, és éppen a Szent István-i örökség tanúsítja azt, hogy egy országban több népnek és nyelvnek is helye van. Persze a pozsonyi kormány a lehetséges magyar gesztusok ellenére is viselkedhetett volna úgy, ahogy most viselkedett, mégis: a magyar magatartásnak mindig azt kellene hangsúlyozni, hogy stratégiáját nem a szlovák- (vagy román-) ellenesség, hanem a nemzeti önvédelem határozza meg. Még akkor is, ha minden elemi igazságérzetünkkel ellenkezik az a trianoni döntés, amely egy erős többségű magyar területsávot és több magyar várost szakított el a magyar államtól, és juttatott méltatlan kisebbségi körülmények közé.
