Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - Pomogáts Béla: Nyelvtörvény és civil társadalom (előadás)
6 Pomogáts Béla litással a szlovákiai nyelvtörvény, amely az anyanyelvhasználat korlátozásának, következésképp az erőszakos asszimilációnak az unióban eddig példátlan és minden tekintetben az unió alkotmányával és szellemiségével ellentétes politikáját vezeti be. (Máskülönben, mint tudható, a szlovák nyelvtörvény ellentétes az ottani alkotmánybíróság korábbi döntésével is.) A szlovák nyelvtörvény mindenesetre politikai vizsga elé állította mind a magyarországi politikai életet, mind az Európai Unió intézményeit. A magyar- országi politikában most szinte először fordult elő, hogy valamennyi parlamenti párt, amelyiknek országgyűléséi frakciója van, együttesen tiltakozott egy szomszédos ország kisebbségpolitikájának demokratikus deficitje ellen - ez kétségkívül helyes és hasznos fejlemény, kár, hogy csak ebben az extrém esetben kerülhetett rá sor, holott (legalábbis Antall József politikájának és politikai örökségének szellemében) a magyar nemzetpolitikának folyamatosan és következetesen ilyen módon kellene működnie. (Véleményem szerint az, hogy a nemzetpolitikai konszenzus korábban megtört, kifejezetten felbátorította a szlovák nacionalizmust, és hozzájárult az asszimilációs törekvések eluralkodásához.) Mindenesetre a magyar- országi nemzetpolitika továbbra is összehangolásra szorul, és a magyar nyelv érvényesülése ellen intézett támadások további parlamenti és politikai konszenzust követelnek. Az Európai Unió hozzáállásáról egyelőre nincsenek híreink, csak arról tudok, hogy a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja, több magyarországi és szlovákiai magyar politikai és civil szervezet fordult jogorvoslatért az unióhoz. Fájdalmas tapasztalataim értelmében az unió, amely a közép-európai országok felvétele előtt kemény követelményeket állított fel (nemcsak gazdasági, hanem emberjogi tekintetben is), a csatlakozás után kevesebb figyelmet fordít éppen az emberjogi (kisebbségi jogi) követelmények érvényesítésére, és nem vállalkozott arra, hogy folyamatosan ellenőrizze (monitorizálja) a következmények teljesítését ígérő országok kisebbségi politikáját, illetve nyelvpolitikáját. Nagyon remélem, hogy a szlovákiai nyelvtörvény, amely eleve ellentétes az uniós emberjogi politikával, és valósággal kirí az uniós államok társadalompolitikai jogszabályai közül, nem fogja elkerülni az uniós intézmények figyelmét, és határozott döntésre készteti az unió vezető szerveit. Anélkül, hogy elméleti következtetésekre kívánnék jutni, meg szeretném említeni, hogy egy olyan kisebbségvédelmi-anyanyelwédelmi kérdésnek, mint amilyen a szlovákiai magyarok nyelvhasználatának jelenlegi (erősen szűkítő) szabályozása, valójában három nagyobb körben kellene válaszra találnia. Első természetesen a politika, második a tudományosság (nyelvtudomány, kisebbségtudomány, jogtudomány, szociológia), harmadik pedig a civil társadalom. Meg lehet állapítani, hogy politikai téren a magyar politikai közélet a rendszerváltozás óta eltelt két évtized leforgása alatt igen sokat mulasztott ennek a súlyos kérdésnek a kezelésében. Alig néhány esetben reagált azokra a jelenségekre, amelyek a magyar kisebbségi közösségek folyamatos jogfosztása körül tapasztalhatók voltak, még arra sem vállalkozott, hogy a szomszédos kormányokkal megkötött ún. „alapszerződések” meg
