Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Pomogáts Béla: Kettős kötődésben Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak? (esszé)
Kettős kötődésben 9 latkozatára hivatkozva arról beszélt, hogy a kisebbségi magyar irodalmak kettős elhelyezése és kettős kötődése, vagyis egyfelől az egyetemes magyar nemzeti kultúrában, másfelől az irodalmaknak társadalmi és politikai keretet adó állam kultúrájában történő elhelyezése megoldást adhat a határokon tűi kialakult magyar irodalmak identitásának kérdéseire. „A kettős kötöttség figyelembevétele - érvelt az előadó -, mindkét oldal szabad érvényesülésének lehetővé tétele egyetemes forradalmi érdek, és tegyük hozzá: az, hogy valaki nemzetiségének megfelelően, szabadon élhessen bárhol, elemi emberi jog. Szomszéd országainkban éppen e kettős kötöttség következtében, a nemzeti lét ott kialakult feltételei közepette, különböző formában, az elmúlt évszázadban magyar irodalmak alakultak és fejlődtek ki. Ma már a magyar irodalom nem azonos egy ország irodalmával - rajtunk kívül még négy baráti testvérországban van magyar irodalom. Különböző fejlettségi szinten, de írói bázissal, intézményekkel, irodalmi és kritikai élettel.” Az előadó mindezek után a következőket jelentette ki: „Az elmúlt évtizedekben különböző koncepciók alakultak ki arról, hogy vajon a szomszéd országok magyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hova tartoznak. Baráti országokban történetileg is, jelenleg is erről eltérő álláspontok keletkeztek, melyek hatottak és hatnak az irodalmi kapcsolatok praktikus alakulására. Úgy vélem, a baráti országokban élő magyarok kettős kötöttségéből következik, hogy az ottani magyar irodalomnak vannak a hazaitól eltérő, sajátos vonásai. Például az ország valósága ihleti, a közvetlen társadalmi környezet; kifejeződik benne a magyar nemzetiség sorsa és ez országonként eltérő. Különösen Romániában, ahol évszázados múlttal, irodalmi örökséggel rendelkezik az ottani magyar irodalom, sőt olyan hagyományokkal is, amelyek a mi irodalmunkra termékenyítőén hatottak és hatnak ma is. De más szomszéd irodalomban, Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában is tudunk ilyen hagyományokról.” Ezt követve Czine Mihály a romániai, E. Fehér Pál a csehszlovákiai, Kovács Kálmán a jugoszláviai, végül Sándor László a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről, fontosabb alkotó egyéniségeiről és intézményeiről, illetve a velük kialakított magyarországi kapcsolatokról adott képet, minden esetben megvilágítva az irodalmi kapcsolatok kialakításában tapasztalt nehézségeket. Természetesen nem lehet közömbös és érdektelen a referátumok szerzőinek személye és munkássága. Czine Mihály már akkor is az erdélyi irodalom általánosan elismert szakértője volt, akinek éppen tudósi következetessége és bátorsága következtében kellett súlyos méltánytalanságokat elszenvednie (az 1945 utáni magyar irodalom történetének akadémiai kézikönyve számára készített fejezetét az erdélyi irodalomról nem engedték megjelentetni a kézikönyv szövegének a pártközpont által kijelölt cenzorai). E. Fehér Pálnak pozsonyi családi gyökerei voltak, általában szakszerűen, jóllehet nagyon is „pártos” szemlélettel ítélte meg a szlovákiai magyar irodalmat, közeli kapcsolatai voltak a szovjet politikai intézményrendszerrel, és a „prágai tavasz” augusztusi elfojtása idején katonai egyenruhában vett részt a megszállás művele
