Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kovács Győző: Kidöntött fáink suttogása (Ágh István önéletírása)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Az emlékezést a történelmi idő fonalára fűzi, s néha csak egy-egy mondat jelzi a falu íratlan törvényeit vagy a háborús idők grimaszait. Ugyanis: ebbe a - már megszokott, kialakult - falusi világba betör a háború, s majd a politika. A gyermeki emlékezet szinte idilli világának ellenképét széttöri a kegyetlen és rideg valóság: „Hazamentünk a semmire...”, vagy 1956-ban: „kulákok lettünk”. S ilyenkor sóhajt fel az emlékezés: „Hova tűnt aratásaim bukolikája?” Amikor „a búza-, pipacs- meg mindenféle apró, fehér tarlóvirág kitakart csendélete vigasztalt...” Emlékezés: egy-egy mondat jelzi a változást s annak mérföldköveit, a fiúi emlékezés egy-egy stációját. Az emlékező beszél s így szövi a történeteket; a személyességet háttérbe szorítva, ő maga „ személytelenné” válik - másokat beszéltet, így hitelesítve a múltat s az emlékezést. Az mindenesetre kiderül: Ágh István nehezen viseli-türi az egyedüllét magányát, s ezzel újra és újra átlépünk az Egymás mellett és a Virágárok lapjaira: a nagyvárosi ár- va-magányság, a nehezen megszokható nagyvárosi élet - egy faluról odakerült fi- atelembemek. Az Eötvös-kollégium oldotta ezt a magányérzetet, majd a futó szerelmek és - megnyugtatónak tűnő, ám - múlandó kapcsolatok. Megdöbbentő, szuggesztív, ahogyan ír 1956-ról, a sebesüléséről, az ifjúi lelkesedéséről és döbbeneteiről, az élményekről, életről és halálról, amint azok a , jelen” voltak ama napokban. Közel és távol egymás mellett, egymással összekeveredve rakosgatta őket az emlékezet. A sok „viharral” ellentétben szép nyugodt leírást nyújt például a Szigligetről, akkor, amikor ő maga a világ „költői szintjén” élt és dolgozott. Ekkor ír a kortársakról, művészekről és írókról. Ekkor tér vissza a bátyjához vezető útra. így - szerkezetileg - találkozik a kezdet és vég; azzal együtt, hogy Nagy László - érthetően - állandóan jelen van az önéletírásban, s nemcsak az Utam bátyámhoz-ban. így tűnnek föl egy hirtelen tovatűnt nemzedék tagjai: Sarkadi Imre, Kondor Béla, Huszárik Zoltán, Kamondy László vagy Pilinszky János. Különös hangsúlyt kap e kortársi tablón Kondor Béla, akinek emlékét s Nagy Lászlót a Szárny és piramis megírására ihlette. Kondor Béla nemcsak mint művész, hanem íróként is jelen volt a magyar kulturális életben. „Kondor Béla költő is volt, Nagy László képzőművész is” - erősíti meg a nyilvánvaló felismerést Vasy Géza, a Nagy László-monográfiában. Érthetően döbbenetes élményeket rögzít Sarkadi Imréről, tragikus halálról, avagy Huszárik Zoltán hirtelen eltűnéséről. Jób könyve idézi fel múlandóságban és alig reménykedésben bátyja, Nagy László alakját. „Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett...” Távlatokat fogott össze, amikor a lila bodzalevet idézi, átadva a sorok szavait a testvérnek: „A pesti bodza sötét az iszkázi világos; bodza főzve még tintának is jó; kedvesem betegen fekszik e hajnalon szeress most szerelem”. (Nap Kiadó, Budapest, 2008) Kovács Győző
