Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - E. Fehér Pál: Magyarok és románok 1956 és 1989 között (Jegyzetek Földes György könyvéről)
Magyarok és románok 1956 és 1989 között állását rögzíti, amelynek előbb rejtetten, később már nyíltan szükségszerűen konfliktushelyzethez kellett vezetnie. Kádár, illetve az MSZMP „1956 után igyekezett tiszteletben tartani a nemzeti érzékenységet, ugyanakkor rendkívüli óvatosságot tanúsított a hazafias-nemzeti érzelmek politikai használatában. Ez a visszafogottság jellemezte az egész Kádár-korszakot. A kommunista párt Magyarországon soha nem nyúlt a nacionalizmus fegyveréhez, még a gazdasági nehézségek megszaporodásának idején sem” - írja Földes. Ez a tétele annyira igaz, hogy ez a visszafogottság lett az oka a Kádár-rendszer egyik súlyos belpolitikai gondjának, mert akár „nemzetietlennek” is bélyegezték sokan ezt az óvatosságot, kivált a határokon túl élő magyarság témakörében. A román nacionalizmus pedig éppen 1956 után, amikor Hruscsov később ugyancsak keserűen megbánt pillanatnyi ötlete nyomán a szovjet hadsereget kivonták az országból, egyre nyíltabban lett a pártpolitika legsűrűbben használt eszköze, „sőt, ahogy egyre komolyabbá váltak a gazdasági nehézségek és nőtt a szociális elégedetlenség, kéznél volt a bevált és sokszor alkalmazott fegyver: a nemzeti érzelmek túlfűtése. Ezt egészítette ki az újjáélesztett, már anakronisztikus személyi kultusz, amelynek célja a társadalom hatalmi kontroll alóli emancipálódásának megakadályozása volt.” Ebben a szituációban kézenfekvő volt, hogy Romániában éppen azokat az ideológiai áramlatokat korlátozták, illetve tiltották be, amelyek Magyarországon a párt hivatalos ideológiájának talán legfontosabb alkotóelemei voltak. Ha Magyarországon a Molnár Erik nevével és tekintélyével jelezhető, a két világháború közötti nacionalizmust és a sztálini történelemszemléletet gyökerestül elutasító gyakorlat számított hivatalosnak, Romániában nemcsak a fasiszta Vasgárda ideológiája transzformálódott udvarképessé, hanem természetes szimbiózisba keveredett a dogmatizmussal. A klasszikus recept szerint, ahogyan azt Sztálin annak idején megvalósította... A kibékíthetetlen állapotot súlyosbította Kádár János és Nicolae Ceau§escu személyes, sőt alkati ellenszenve. Kádár - szögezi le Földes - „a világhoz való viszonyulásban mindenképpen ellentéte volt a román politikusnak. O a történelemből azt tanulta: semmi sem ártott többet a szocializmusnak a személyi kultusznál, az egyszemélyi diktatúránál, a végcélok minden áron való erőltetésénél. Kádár azt látta: a román pártfőtitkár ugyanazt akarja jobban, tökéletesebben csinálni, mint elődei. Ráadásul a nacionalizmus, a nemzeti önzés hatja át cselekedeteit. Ez ugyanúgy idegen volt Kádártól, mint önmaga sztároltatása, vezérként ünnepeltetése. Kis túlzás talán, de Kádár egész életében nem szerepelt annyit pártlapjának címoldalán, mint Ceau§escu fél év leforgása alatt.” Ez igaz. Csakhogy a román pártvezér vezetési stílusa sokkal inkább megfelelt, mondjuk, Leonyid Brezsnyev ízlésének és politikai gyakorlatának, mint a kádári magatartás. A román nacionalizmussal szembeni szovjet engedékenység „titka” éppen ebben rejlik. Nem túlzás azt állítani, hogy Brezsnyevék számára a Ceau§es- cu által megvalósított, szinte tökélyre vitt sztálini belpolitikai rend csábítóan imponáló volt, s ehhez képest elhanyagolhatónak vélték a külpolitikai rendetlenkedéseket. Gondolkodhatott-e a négy Lenin-renddel önmaga által felékesített Brezsnyev
