Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - E. Fehér Pál: Magyarok és románok 1956 és 1989 között (Jegyzetek Földes György könyvéről)
E. Fehér Pál másként az isten tudja hány rendjellel (többek között Lenin-renddel is) villogó Ceau§escuról? A külpolitikai kalandozások végeredményben csak bosszantóak voltak Moszkva számára, hiszen tudták, hogy a világ újrafelosztását a Nyugat még a bukaresti riszálások dacára sem kockáztatja meg. Brezsnyevék számára az volt a lényeges, hogy Ccau§escu ugyanúgy elutasítja a magyar gazdasági reformokat, s főleg a hozzájuk kapcsolódó, a korlátozott társadalmi demokrácia felé mutató roppant óvatos kezdeményezéseket, mint ők. (A látszat azonban csalóka volt, még olyan tapasztalt újságirót is megtéveszthetett, mint az emigrációban élő Méray Tibor, aki a párizsi Irodalmi Újságban 1979-ben „Kádárt és Ceau§escut összehasonlítva az utóbbit találta jelentősebb politikusnak, mert szembe mert menni a Szovjetunióval” - rögzíti a történész.) Földes György utal arra is, hogy a meghatározó szovjet álláspont mellett a határokon túl élő magyarok kérdése nemcsak a magyar-román kapcsolatok alakulására volt meghatározó jelentőségű, hanem az úgynevezett szocialista tábor más államainak reakciója nemkülönben. Olyan sajátos helyzet alakult ki, hogy a Kádár-rendszer belső, jelentősen korlátozott fejlődése is szembekerült a magyar állam külpolitikai lehetőségeivel. Hiszen a Tito-Jugoszlávia kivételével, a Husák-rendszer, nem szólva Ceau§escuékról közvetlen fenyegetést éreztek a magyar rendszer liberalizálódásában és a veszélyérzet nem lehetett idegen a moszkvai vezetéstől sem. Ceau§escu pontosan tudta, hogy a romániai magyarság mennyire figyeli a magyarországi folyamatokat és ezeket állandóan összeveti a romániai realitásokkal, többnyire ez utóbbiak hátrányára, következésképpen a maguk szempontjából nem is értékelhették másként, mint saját rendszerük fellazítására tett kísérleteket. Volt Magyarországon, főleg középszintű pártmunkások körében, de még feljebb is, valamint a romániai magyarságért az átlagosnál nagyobb mértékben aggódó értelmiség körében olyan illúzió, hogy Moszkva ugyan nyíltan nem avatkozik a magyar-román vitába, amelynek minden részletéről, mindkét fél által tájékoztatva volt, ám rokonszenve inkább Budapest oldalára állítja. (Ez az illúzió - személyes emlékeim szerint - Erdélyben is élt a magyar baloldaliak között, az 1944 őszén, a szovjet katonai közigazgatás idején létezett már-már autonómiára hasonlító polgári önkormányzatra emlékezve. Meg arra a legendára, amely szerint, állítólag Sztálin egyenes utasítására létesült a Magyar Autonóm Tartomány... A román baloldaliak közül szintén sokan reménykedtek abban, hogy Moszkva valamilyen formában megrendszabályozza a diktátort. Hasztalan, persze.) A szovjetek valóban csupán egyszer vállalták, hogy figyelmeztessék mind a magyar, mind a román pártot: elég volt az akkor már a nyilvánosság előtt folyó vitáról. ,A szovjet párt nem foglalt állást a két fél vitájában, de ezzel inkább a »birtokon belül« lévő román félnek segített...” - jegyzi meg Földes György. Mindez 1987-ben történt, a híres-hírhedt Erdély-történet körüli disputához kapcsolódott. Nem az érdekes, hogy a szovjeteket a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a történelmi igazság, hanem az az izgalmas és tanulságos, hogy ez a beavatkozás a peresztrojka idején, Mihail Gorbacsov uralma idején történt: Borisz Sztukalin budapesti szovjet nagykövet 1987. április 1-jén adja át a moszkvai figyel
