Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - TANULMÁNY - Fried István: Egy elmúlt világ emlékezete (Kérdések a Szepesség többnyelvűsége, kultúráltsága körül)
Egy elmúlt világ emlékezete érdekelt, hogy fölmutassa: mennyire közös volt hajdan a Szepesség népeinek részint történeti emlékezete, részint „nyelvtörténete”, részint az a kultúra, amely szöveg- iségében, azaz textúrájában mind a szellemi, mind az anyagi művelődés egymásba érését, a végül közös teljesítményként elfogadott szepességi mentalitás megnyilatkozását jelezte. A történeti kutatás jó darabig szembenállt a visszaemlékezések (jelentős) többségével,2 amely emlékezések a XIX. századi nemzeti-nemzetiségi ellentétek, majd az első világháborút követő területi átrendeződések értékelésének különbözőségei ellenére abban rendszerint megegyeztek, hogy a XIX. század végére kikristályosodott és a helytörténeti kutatások révén dokumentálódott szepesi „kis világ” közös története, megannyi nyelvi-kulturális, rendszerré alakuló kapcsolata olyan érték, amelynek nem lenne szabad kihullnia a Szepességet alkotó, különféle nyelvű népek emlékezetéből. Hogy a második világháborút követő események, amelyek újabb, számos személyes és közös tragédiát eredményeztek, elsodorni látszottak ezt a sok évszázados történetet, de legalábbis kiiktatták a jelenkor történetéből, nem változtatott azon, hogy a visszaemlékezésekből és a lassan-lassan a forrásokhoz visszataláló, tisztultabb szemléletű kutatásokból kitetszett a Szepességnek mint szubrégiónak megkülönbötethető helye a kelet-közép-európai régió, a történeti Magyarország és a két háború közötti Csehszlovákia históriájában. Az meg kiváltképpen feltűnő, hogy a posztkoloniális elméletben megfogalmazódó, „regionális” jellegzetességek alkalmazhatósága a szubrégiók kulturális vonatkoztatási rendszerének újragondolását sürgette. A teleologikus történetírás, amely Hegelt követve, a nemzeti állam (nemzetállam) létrejöttét tekintette a (nemzeti) „fejlődés” csúcspontjának, tagadta az egymásba szövődő nyelvek, irodalmak, kultúrák, általában: beszédmódok „alternatíváját”, s a maga által konstruált „nemzeti” történetbe illesztette, rögzítette azokat a személyiségeket, művelődéseket, amelyek részint a nyelvi nacionalizmust megelőző periódusban nem a nyelvi-nemzeti megosztottságot, hanem a kultúra-átszövődéseket tanúsították, részint a latin vagy német nyelvű „univerzalitás”-ra is rányomták a nemzetikulturális „bélyeget”, a helytörténetet nem kevésbé a mindig csődöt mondó „nagyelbeszélések” (grand récit) igényeihez igazították. A korántsem problémátlan, különösen pedig nem idillikus közös múlt felejtődött el a történetírásban (meg az irodalom- történet- és művészettörténet-írásban), és ezt segítette az a tény, miszerint az egykori háromnyelvüség fölszámolódott, a Szepesség kutatói közül többen anyanyelvűk mellé legföljebb a latint és/vagy a németet tanulták meg (és nem a gyermekkorukból hozták magukkal). Ennek következtében sokszor nem a megértés és elfogadás gesztusával kezelték azokat a kulturális megnyilatkozásokat (például az egykori hungarus patriotizmus anacionális dokumentumait), amelyek nem voltak összeolvashatok egy túlzó nemzeti narratívávai. Aligha fölösleges ismét Csáky Imre memoárjának ahhoz a passzusához fordulni, amely világosan kimutatja a Szepesség társadalmi tagoltságát, így a különféle rétegek egymást keresztező céljait és gazdasági érdekeltségét, de kimutatja azt is, ami ezek mögött a célok mögött rejtőzik, azt az elfedett, ám a résztvevőktől ritkán felejtett szövegiséget, amely a nemzeti narratívák ellenében a szubrégió „önmagaság”-át, sajátlagosságát értékként, közösségteremtő tényezőként
