Irodalmi Szemle, 2008

2008/10 - TANULMÁNY - Fried István: Egy elmúlt világ emlékezete (Kérdések a Szepesség többnyelvűsége, kultúráltsága körül)

FRIED ISTVÁN

Egy elmúlt világ emlékezete

(Kérdések a Szepesség többnyelvűsége, kultúráltsága körül)

„Magyarul többnyire kifejezetten szláv kiejtéssel beszéltek, (...) németül helyi nyelvjárásukon fejezték ki magukat, (...) szlovákjuk azonban egyike volt a klasszikus szlovák nyelvnek, amiként Nyugat-Szlovákiában és Morvaországban beszélnek, erősen eltérő nyelvjárás, amely még a latinból és a franciából kölcsönzött szavakat is tartalmazott. A használatban lévő nyelveknek ez a sokfélesége azt is eredményezte, hogy az igazi cipszer többnyire egyszerre használta mindhárom nyelvet.”'

Az Osztrák-Magyar Monarchia diplomatájának, Magyarország egykori, hányatott sorsú külügyminiszterének, Csáky Imrének jóval halála után kiadott emlékiratai a XIX. század végét, a XX. század elejét idézik meg, azt az idillinek visszagondolt, így megteremtett gyermekkort, amely még őrizte az évszázadok küzdelmei közepette kialakult regionális öntudatot, a három, illetőleg az iskolai-törvénykezési-tu- dományos világban használatos latinnal és az arisztokrácia franciájával együtt öt nyelvvel és nyelvben élő érintkezési kultúrát, amelyre a mai „trendek”-hez nemegyszer reflektálatlanul alkalmazkodva a multikulturalitás jellegét szokás rálátni. A megnevezett terület, a Szepesség, Szepes vármegye ugyan maga is rétegzett volt, a foglalkozást, a kapcsolatrendszert és a tájnyelvi megosztottságot tekintve valóban példázhatja a (kelet-)közép-európai régión belül azt a történeti-kulturális együttélést, amelyet az önmeghatározás közös igénye mellett a sűrű „találkozásokéból fakadó ellentétes érdekeltségi irányok is jellemeznek. A centrifugális és a centripetális erők tudomásul vételén túl azonban mégis látható a törekvés a kiegyenlítődésre, a végső fokon mégis érdekközösségként jelölhető megértés akarására. Csáky Imre memoárját egy olyan periódusban írta, amelyben a Szepességnek bármely értelemben vett különállása már csak távoli történeti emlékként bukkanhatott föl a „nemzeti látószögü” történeti kutatásban, s az egykori többnyelvűség legfeljebb nosztalgikus emlékezésekben jelezhette, hogy valaha a különféle népcsoportok nyelvi sajátosságai egyben az egymás felé vezető utakra utaltak, s a nemzeti kizárólagosságok ellenében egyfelől a létező „couleur locale”-ok kulturális változatosságát mutatták föl a homogenitás egyoldalúságával szemben, másfelől ma a széttagoltságra ítélt régiók helyébe lépő ún. nemzeti államok (nemzetállamok) „prehistorikus” képződményeként egy szubrégió létezésének immár csupán a kutatás nyomán föltáruló emlékeit körvonalazhatta. Ez az „archiválás” a nemzeti történetírás buzgósága folytán nem abban volt