Irodalmi Szemle, 2008

2008/10 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (25) Nagy László (1925-1978)

Magyar líra és epika a 20. században (25)

Mint pirkadatban őrült álom, szél dobol gyulladt mellhártyádon.

(Vérugató tündér)

Az indulat hőfoka hitelesíti ezt a látomásos versbeszédet. Kisebb indulati intenzitással a vers stílromantikába és modorosságba csúszhatna át. A Nagy László legjelentősebb kötetének is tekinthető Himnusz minden időben (1965)-t ért némely kifogások (pl. a szövegek túlretorizáltsága) nem tűnnek megalapozottnak, legalábbis nem a kötet nagy verseire vonatkozóan. Megfontolandó inkább az a probléma lehet, „vajon eléggé tág-e a Nagy László-i líra optikája ahhoz, hogy az énszemlélet olyan dichotómiáit is magába fogadja, amelyek a lírai világképzés közösségi-nemzeti horizontján túlról származnak”.118’ Ez a probléma a hetvenes években válik láthatóbbá, a Tandori-Petri-Oravecz nemzedék színre lépését követően, s a líra társadalmi presztízsének csökkenésével, közösségmegtartó funkciójának gyöngülésével mintegy egy időben.

Hosszúversek. Az ötvenes és a hatvanas évek magyar lírájában a hosszúversek kitüntetett figyelmet érdemelnek, s nem elsősorban terjedelmük okán. Weöres Sándor vagy Juhász Ferenc költészetében a világnézeti és versnyelvi szintézis igényével születtek, s bennük jutottak maradéktlanul kifejezésre azok a verspoétikai vívmányok, amelyek révén a magyar líra nyelve alkalmassá vált olyan jelentések kifejezésére is, amelyek a nyugatos vagy a népi líra formaeszközeivel megvalósíthatatlanok lettek volna. Kassák óta ezek a hosszúversek, így Nagy Lászlóé is, a magyar líra alakulástörténetének fontos állomási voltak, afféle elkerülhetetlen vérátömlesztés a magyar poézisben, amikor a nyugatos és a népies versbeszéd elveszítette már kezdeményező szerepét, s nyelvi és formakincse egyre inkább elhasználódott. A 20. század első felében és derekán a hosszúvers más irodalmakban is divatba jön. Hogy Nagy László esetében mégsem egészen helytálló világirodalmi párhuzamokkal előhozakodni, arra a Gintli Tibor-Schein Gábor szerzőpáros is felhívja a figyelmet. „A szabad versnek ez a formája a kor német, francia és amerikai költészetében a tagadás, a tiltakozás tartalmait hordozza, és a személyességet az azonosíthatatlan többszólamúsag jegyében gondolja el [...] Nagy László esetében a hosszúvers poétikája más irányú [...] valójában az Én metafizikus kitüntetettségének hagyománya él benne tovább.”"9'

Nagy László hosszúverseinek sorát az 1953-as keltezésű Gyöngyszoknya, az 1954-es Havon delelő szivárvány és az 1955-ös A vasárnap gyönyöre nyitja, legreprezentatívabb darabjai azonban a későbbiek, a Rege a tűzről és jácintról (1956), A zöld angyal (1965) és különösképpen a Menyegző (1964), amelyből következzék egy részlet:

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON, arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban, bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek kameráikkal a propeller-fejű fotósok