Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - N. Tóth Anikó: Átjárók, fénykapuk (Kovács Magda Nagyapóka hintója c. kötetéről)
Átjárók, fénykapuk hozni tévedéseiket. Ravasz elbeszélői fogás ez, mivel nem egyértelműsít, hanem lehetőséget kínál: az olvasó önmaga sokszor ambivalens értékeivel szembesülhet, saját gyarlóságaira ismerhet, viselkedésmintát választhat, azonosulhat, de akár irányt is változtathat. A mesék zárlatában a feloldódást nem a hatalmas ország öröklése és a gyönyörű, gazdag királylány kezének elnyerése biztosítja; a méltó jutalmat, a mesés kincset elsősorban az élet apró örömeinek és fonákságainak megélése, megértése, elfogadása jelenti. Az emberről való tudás egyik legbizonytalanabb, éppen ezért legfélelmesebb körét a halálhoz kapcsolódó ismereteink, képzeteink alkotják. A mesei hagyományban a halál általában nem tabutéma, inkább az élet természetes velejárója vagy a megérdemelt büntetés legsúlyosabb formája, éppen ezért gyakran megrendülést sem vált ki. A modem ember viszont szorong, borzad a halálközeli állapotoktól, inkább kerüli a halál témáját, elodázza a megsemmisülésről szóló beszédet. Kovács Magda vállalja a véggel való szembesülést, meséiben is helyet ad az elmúlás esztétikájának, de nem fokozza a szorongást, inkább megszelídíti, megsejteti a megadás, a belenyugvás békéjét (A szófogadatlan kukoricacső, Nagyapóka hintája, Topolya úr csodálatos átváltozása). A mesélő. A mese műfaja rendszerint a külső nézőpontú narrációval kapcsolódik össze. Kovács Magda ezt a tradíciót némiképp módosítja, hiszen mesenovelláiban gyakran én-elbeszélőket szólaltat meg, olykor már a címmel is hangsúlyozva a személyes érintettség jelentőségét (Én, a csillagbognár). Ez az eljárás egyrészt hitelesíti az elmondottakat (ilyen elem a népmesék zárófordulataiban is megjelenik néha: én is ott voltam, kóstoltam a lakodalmi étkekből, táncoltam stb.), másrészt azt is jelzi, hogy a mesélőt a mikrovilágról szerezhető tapasztalat, tudás izgatja leginkább. Az én-elbeszélő jelen van a történésekben, szemtanú is, szereplő is, egyszerre lát és láttat, kívül is, belül is áll. Figyelemre méltók Kovács Magda gyermeknarrátorai. Az ártatlanság, a tisztaság, a rácsodálkozás és a belefeledkezés nézőpontja érvényesül pl. az Én, a csillagbognár kis hősének viselkedésében és tetteiben. Az én-elbeszélő egy kislány, aki édesapja meséiből tanulja a világot, miközben ráébred kiválasztottságára: nemcsak képes érzékelni a csodát, hanem részesül is benne. Adva van tehát egy reális helyzet (apa és gyermek esti beszélgetése egy falusi udvaron), amely a fantázia segítségével tetszőlegesen tágítható, így ebbe a világba beleférnek az édesapa gyerek-énjétől örökölt képzelt lények, a manók, a különleges nyelv megértése, valamint a „csillagbognárság” mesterségének elsajátítása. Az átmenetiséget azonban nemcsak a képzelt és valós szereplők problémátlan egymás mellett szerepeltetése jelenti, hanem az író egyik vissza-visszatérő megoldása is: mesét (kerek történetet) épít be a novellába, melynek segítségével elmagyarázza mondjuk a csillagok keletkezését, miközben a gyermekhallgató maga is tevékeny részese a történetszövésnek, hiszen vágyainak kinyilvánításával befolyásolhatja azt.
