Irodalmi Szemle, 2008

2008/1 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Csáky Károly: Mikszáth Kálmánnal szülőföldjén (1) (tanulmány)

MÚLT ÉS EMLÉKEZET

Ezek a K.-ék a jobb módú ebecki nemesek közé tartoztak. Egy igen csinos leányuk volt, úgy eladósorban, ők azonban már meglehetős öregnek látszottak. Igen szíves emberek voltak, s én rögtön nagy barátságot éreztem irántuk... ” (114—115. p.)

Egy másik helyen ezt olvashatjuk Mauks Ilonától: Elmentünk búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt, is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek... ” (120. p.)

Katolikusok és evangélikusok, magyarok és szlovákok, nemesek és szegényebb emberek egyaránt lakták e helységet egykor. Mikszáth nagyapja Nagykürtösről került ide, az édesapa, Mikszáth János pedig ebből a faluból nősült. Veres Máriát vette feleségül. Azt a tisztelettudó asszonyt, akitől fia a palócos kiejtést tanulta, melynek legszembetűnőbb sajátosságát, az ajakkerekítés nélküli „a” hang ejtését haláláig megőrizte. Mikszáth János is, akárcsak a nagyapa, az ebeckiek árendás kocsmárosa volt a faluban, ahonnan aztán Szklabonyára költözött.

Veres Sámuel és Frenyó Judit voltak az anyai nagyszülők. A Vereseket egyébként Nógrád-szerte jól ismerték az elmúlt századokban. Előkelő származásukat „nemeslevelek is alátámasztják". A két kuldusdiákban Mikszáth Apafi fejedelemtől származtatja őket, illetve a Veresek rangját és címerét. Ezt azonban a hivatalos adatok nem erősítik meg.

Mikszáth szeretett ebbe a kis faluba járni, különösen fiatal gyerekként. Jött ide naponta az ő ,/űzfavessző-lovacskáján ”, mert mindig várta őt valaki. Jött rimaszombati és selmci diákként is, mert valami mindig vonzotta ide. Elsősorban a jó öreg nagymama és kedves meséi vonzáskörében élt Ebecken Mikszáth. A nagymama , foszlós kalácscsal, ezüstpiculával és szép meséivel” várta mindig unokáját. ,Az én nagymamám — olvassuk az Ebecki délutánok című munkában - a szomszéd faluban lakott, maga vezette kis gazdaságát. Egy jó nekifutamodás egy fűzfavesszőn, és akármikor ott lehettem az ebecki kis házikónál, mely szép akácvirággal volt befuttatva. Tudta, hogy nagyon szeretem a meséket, azokkal édesgetett magához. ” Néhány sorral odébb egy későbbi látogatás emlékét is megidézi az író: „Zimankós, harapós karácsony volt akkor télen, de bizony mégis hazajöttem, s alig vártam, míg szüleim betelnek velem, hogy ellátogassak a nagymamához.

Hogy örült, hogy járt-kelt, mint egy orsó, pampuskát sütött, megölelt vagy öt-ven- szer, hátba ütött vagy hatszor, miközben kikérdezett a tanáriam, a tanulmáynaim felől, majd, mint annak előtte, maga mellé ültetett a búbos kemencét körülvevő diófa padkára, s hozzáfogott a mesemondáshoz. "

Az írót a családtagokon kívül valami más is vonzotta ide. A nagymama mellett az ebecki nemesről, Divényi Józsefről mesélt még nagy szeretettel írásaiban. A fentiekben már mi is megidéztük a szeretett Szepi bácsit, aki — újra Mikszáthot idézve — finden áldott hétfői napon berándult Balassagyarmatra a heti vásárra, s ami pénzt magával vitt, azt ott mind befektette mézeskalácsos szívekbe, kis trombitákba és apró fahuszárokba... ”

Olyannyira szerette írónk ezt az ember, hogy - legalábbis A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja című írásban elmondottak szerint - a kékkői kőfaragóknál Gáspár nagybátyjával még sírkövet is rendeltetett neki. Elküldte a sírkőre vésendő feliratot is,