Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Szalay Zoltán: Fűrészpor (novella)
Fúrészpor tak. Apró spórarobbanások. A kis porszemcsék felkúsztak az orrlyukain és a száján át a légutakba, fájón ingerelték a nyálkahártyát. Alattomosan, észrevétlenül támadtak, akár valami mérges gázok. A padlón vastagon ült a por, gázolt benne, ahogy a sarokba osont. Egy vaskos faládát pillantott meg ott. Kopott, régi deszkaláda volt, nem túl látványos, vaspántjai torzfeketére rozsdásodtak, oldalait egérrágások tették recéssé, s tetejét természetesen portakaró borította. A kisfiúnak először nem sok kedve volt foglalkozni vele, mégis, úgy érezte, ez egy kihagyhatatlan alkalom, hogy felfedezést tegyen. A szomszéd bácsi egyébként is tele volt titkokkal. A kisfiú apja nem szívesen beszélt róla, ő pedig nem tudta, hova tegye magában a szomszéd bácsit. Bunkó alak volt, kétségkívül, mégis, mintha a félelem és megvetés elegyének levegője lengte volna körül, ahogy a többi szomszéd hozzáállásából a kisfiú megállapíthatta. O maga csak egyszer találkozott igazán szemtől szembe a szomszéd bácsival: valami nagy népünnepély volt, az emberek kitódultak az utcára, mindenki felhőtlen jókedvvel mulatozott; ott volt a kisfiú is, elveszetten téblábolt a tömegben, amikor hirtelen vállon ragadta egy vaskos kéz, visszarántotta, s egy szúrós, tömör bajusz meredt a képébe, a szomszéd bácsi volt az, s rámordult a kisfiúra, de ő nem bírta megérteni, mit mondott; néhány végeérhetetlennek tűnő másodpercig markolta a vállát, aztán elengedte, s mintha el is lökte volna, csaknem a földhöz csapódott. A tömény szeszszag, ami a szomszéd bácsi szájából áradt, mintha fel akarta volna falni a kisfiút. Az édesapja szájából is gyakran érezte azt a szagot, tulajdonképpen minden este, amikor odafészkelődött mellé a nappaliban. Az édesapja szeszszaga azonban kellemesebb volt, otthonias. A szomszéd bácsi azóta megvált vadfekete bajszától, talán, hogy fiatalabbnak tűnjön, egy nap leborotválta. A kisfiú szemében nem fiatalodott meg ezáltal. Csak annyit tudott róla igazából, hogy nem csinál semmit, sosem csinált semmit, s hogy mindig kiabál. Még ha csendesen beszél is, az is kiabálás. A kisfiú nem kérdezhetett meg senkit, nem voltak barátai, apjának pedig nem szegezhetett egy ilyen kérdést. De talán azt sem tudta volna, mit kérdezzen. Talált egy feszítővasat a sarokban, éppen megfelelőt, hogy segítségével felnyissa a ládát, mely úgy befészkelte magát a helyére, hogy onnan talán traktorral sem lehetett volna elhúzni. Nehéznek tűnt, telinek. A kisfiú a fedele alá illesztette a feszítővasat, s odagurított mellé egy kisebb csököt, hogy a vasat azzal támassza alá. Nem is került igazán nagy erőfeszítésébe megemelni a fedelet, a láda nem volt zárva. A kisfiún bizsergető izgalom lett úrrá, elhajította a feszítővasat, a zajjal nem is törődve, és megigézetten bámult a ládába. Valóban tele volt: egy csomó megsárgult papírlap töltötte meg, géppel és kézzel telerótt iratok, olyannyira nagy mennyiségben, hogy a kisfiúnak egy pillanatra megcsappant a nagy felfedezés okán támadt öröme. Mikor az első papírlapot kézbe vette, hogy átolvassa, az udvar hirtelen elnémult. Kiejtette a kezéből a papírt, és ijedten pillantott kifelé a széles fészerajtón: besötétedett. Az udvaron világító lámpa fényében feltűnt a hasogató fiú sziluettje. A
