Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Pomogáts Béla: Hazatérő irodalom (az amerikai magyarokról)
Hazatérő irodalom Voltak, akik a nyugati magyar szellemi életben az elmúlt négy évtizedben félresöpört kulturális értékek fenntartóját találták meg, azt az intézményt, amely gondozásába vette, mondjuk, Szabó Dezső, Jászi Oszkár vagy Hamvas Béla örökségét, és kétségtelen, hogy a nyugati magyar kulturális intézmények ezt a feladatot, alkalmanként magas színvonalon, el is végezték. Mások az irodalmi avantgárd itthon hosszú időn keresztül nagyon szűk korlátok között érvényesülő igényének képviseletét várták el, s valóban, például a párizsi Magyar Műhely e várakozásnak teljes mértékben megfelelt. És voltak olyanok, alighanem az emigrációra figyelők többsége, akik egyszerűen a sztálinista diktatúra által felszámolt szellemi és politikai értékek megőrzését, mondhatnám így is: történelmi átmentését kívánták meg az emigrációtól. Az emigráció szellemi tevékenysége igen széles körben, egymással tulajdonképpen összeegyeztethetetlen eszmei-ideológiai pozíciók következtében vált hazai hivatkozási alappá. A hagyományosan konzervatív és a merészen modem értékrend hívei, a minden politikai elkötelezettséget elutasító irodalmiság és a radikálisan ellenzéki politika képviselői egyformán a nyugati magyar szellemi életben kerestek és találtak igazolást vagy érveket. Mindez az emigrációs kultúra rendkívüli tagoltságát és változatosságát is tanúsítja, azt, hogy a nyugati magyar irodalmi kultúrában a legkülönbözőbb áramlatok és irányzatok kaptak szerepet. Az emigráció szellemi életében huszadik századi történelmünk szinte valamennyi ideológiai és politikai irányzata jelen volt a jobboldali fajvédőktől kezdve a nemzeti konzervatívokon, a liberális demokratákon, a népi mozgalom hívein és a szociáldemokratákon keresztül egészen a „negyedik intemacionálés” trockistákig. Irodalmi téren pedig a néhai „középosztály” művészi ízlésének megfelelő hagyományos belletrisztikától a „nyugatos” tradíciókon és az Újhold „elvont tárgyiasságán” át az avantgárd és a posztmodem irányzatokig. Másszóval az emigráció szellemi életében a teljes kulturális szabadság érvényesült. Nem volt pártirányítás, nem volt „támogatott”, „tiltott” és „tűrt” irodalom, nem voltak úgynevezett „orientáló” fogalmak, miként korábban idehaza a „pártosság”, a „realizmus” és a „népiesség”. Természetesen ott is voltak politikai elvárások, és működtek orientáló ideológiák vagy ízlésrendszerek, csak éppen a mozgalmi csoportosulások és részintézmények keretei között. Az emigráció szellemi élete következésképp a nemzeti kultúrának azt a tagolt irányzati és intézményi rendszerét mutatta, amely minden szabadon fejlődő nemzeti kultúra sajátja. Ennyiben az emigrációs kultúra „kvázi” nemzeti kultúraként működött, anélkül persze, hogy birtokában lett volna a nemzeti kultúrák több igen fontos kritériumának: nem anyanyelvi és nemzeti közegben, hanem a szétszóródásban tevékenykedett, nem támaszkodhatott a nemzet önfenntartásának történelmileg kialakult intézményeire, működését ezért a személyes áldozatvállalásra kellett alapoznia, és nélkülözte a közösségi megbízatásnak, a szellemi-politikai mandátumnak azt az ösztönző erejét, amelyet a valóságos nemzeti irodalom számára az elvárási horizontokat meghatározó közönség jelent. A világnézeti és politikai szabadság előnye egyfelől, a nemzeti keretek hiánya másfelől: ez a sajátos ellentmondás szabta meg az emigrációs irodalmi kultúra hely
