Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Pomogáts Béla: Hazatérő irodalom (az amerikai magyarokról)
Pomogáts Béla magyar irodalomnak nevezünk. A nyugaton letelepedett magyar író, miként ez általánosan ismert, kettős helyzetben él és dolgozik; tapasztalatait az idegen nyelvű közegben szerzi, írói személyisége a befogadó társadalom kultúrájának hatására alakul, e tapasztalatokról és kulturális hatásokról azonban magyar íróként ad számot. Cs. Szabó László 1960-ban találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulás nélkül, hazafelé tekintve, megteremti a maga világát”. Ezt a gondolatot Kibédi Varga Áron 1975-ben a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a környezet nyújt, olyasmit is, amit otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs vagy a közvélemény miatt az író sohasem szívhatott volna fel - és mindent továbbadni, de nem a környezet nyelvén. Elméletileg egy olyan közvetítésnek, világirodalmi ozmózisnak lehetnénk tanúi, amire példa még nem volt.” A nyugati világban élő magyar irodalomnak ezért részben más utakon kellett járnia, mint az idehaza vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar irodalmi kultúrának. Erősebben hatottak rá a nyugat-európai, illetve az amerikai irodalom jelenkori törekvései, sőt alkotói kísérletei. Helyzete ebben a tekintetben szerencsésnek volt mondható: közvetlenül vehette birtokába a nyugati világ kortárs szellemi értékeit, gondolati eredményeit, költészetének és elbeszélő prózájának szemléleti vagy technikai vívmányait. Szoros kapcsolatban állott a befogadó társadalom kultúrájával, feladatának tekintette, hogy mindazt elsajátítsa, amit az angol, amerikai, francia vagy német irodalomban talált, s ilyen módon is bővítse, gazdagítsa a magyar irodalom már meglévő poétikai és kifejezési lehetőségeit. A nyugati világban élő magyar írók közelebbi kapcsolatba kerültek a kortárs nyugati irodalmaknak mindazokkal az áramlataival - a szürrealizmustól a lingvisztikái kísérletekig és az időfelbontásos reflektív prózától az „új regény” szemléletalakító experimentalizmusáig -, amelyeket a hazai magyar költészet és elbeszélő irodalom korábban csak részlegesen vagy töredékesen integrálhatott. Egymás után és egyszerre választottak olyan mestereket, mint T. S. Eliot, James Joyce, Ezra Pound, e.e. Cummins, Allan Ginsberg, René Char, Francis Ponge, Michel Deguy, Denis Roche, Jacques Roubaud, Alain Robbe-Grillet, Michel Bútor lés Claude Simon. Gyors egymásutánban kerültek az angol ezoterikusok, a francia szürrealisták, az amerikai beatirodalom, a francia „nouveau román”, majd a különféle szemiotikái, lettrista és konkrét költői irányzatok hatása alá. E szemléleti és nyelvi hódítások nyomán kétségtelenül új tartományokkal gazdagodott az a szellemi térkép, amelyet a jelen magyar költészet és prózairodalom rajzol elénk. A nyugati világban élő magyar irodalomnak, legalábbis innen a Kárpát-medencéből nézve, mindazonáltal több arca volt. Mondhatnám így is, persze túlzásssal, any- nyiféle arca, ahányan rátekintettek, minthogy minden hazai szemlélője, barátja és bírálója valamilyen eleve készen lévő irodalomértelmezés vagy éppen irodalompolitikai elképzelés birtokában figyelte ennek az irodalomnak a mozgalmait, intézményeit és eredményeit. A nyugati magyar irodalmat nem volt könnyű áttekinteni, és ez a helyzet a szokásosnál is erősebben engedte érvényesülni a minden recepciós folyamatot alapvetően meghatározó szelektivitást.
