Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - ANKÉT - Helyünk Európában... (Részvevők: Csáky Pál, Duba Gyula, Gál Sándor, Görömbei András, Lovász Attila, Pomogáts Béla, Kérdező: Fonod Zoltán)
ANKÉT Az elmondottak alapján egyértelmű, hogy a múlt számunkra még nem ért véget, még akkor sem, ha a jövő már elkezdődött. Mert az új évezred a kelet-közép-eu- rópai országok egy része számára is elhozta az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetőségét. 2004. május 1-jétől új időszámítás kezdődött, nyilván új kihívásokkal, vagy (a- hogy sokan mondják): az „újgyarmatosítás” lehetőségeivel. 2007. december 21-gyel kezdődően pedig „határtalanná” vált Közép-Európa, s virtuálisan a nemzetegyesülés is megvalósult. Népeink számára a megosztott Európában, a trianoni gyalázattal terhes egykori államhatárok „légiesítésének” vélhetően ez a „legelviselhetőbb” módja. Azt is mondhatnánk, huszadik századi történelmünk késztette az európai országok gondolkodó és politikailag is felelős elméit arra, hogy keressék a fájdalmas nemzeti sorskérdések megoldását Európában. Minket pedig arra, hogy keressük sorskérdéseink megoldásainak a módját, azt a nemzetstratégiát, mely választ ad arra a kérdésre is, mi legyen a határon túli magyarsággal. Mondjuk ezt annak ellenére is, hogy az Európai Unió bővítésének 1993-ban megfogalmazott ún. koppenhágai követelményrendszerében a kisebbségi jogok még kiemelt helyet foglaltak el, viszont az egyes országok integrációs teljesítményének számonkérésekor az elvárások jóhiszemű betartására már kevesebb figyelmet szenteltek. És bár jóhiszeműen azt hisszük, hogy az EU-térfelén a nemzetállamok konstel- lációs politikájának lassan bealkonyul, az „összekacsintások” meg a vadító türelem e- gyes EU-országok politikai pártjainak nyílt nacionalizmusával szemben arra int bennünket, ne mondjunk „hoppot”, mielőtt árnyékunkat átugománk... Tartozunk persze magunknak azzal is, hogy elismerjük, 2001 -ben az Európa Tanács velencei bizottsága nemzetközi szinten deklarálta a határon átnyúló közvetlen támogatások jogosságát és indokoltságát, s meghatározta azokat a területeket és feltételeket is, amelyek esetében a támogatások rendszeresíthetők. Azt mondhatjuk tehát, a nemzetpolitikai alapvetések meghatározása az új körülmények között, az új történelmi helyzetnek megfelelően, ma már akadálytalannak mondható. Szabad az út s „szabad a pálya” is, hogy egy új nemzetpolitikai jövőkép megalkotásával a magyar nemzetközösség és a szomszédos nemzetek viszonya kérdésében a közeledés és a kölcsönös jóindulat elemei, igényei - bölcs előrelátással, a közös célok és gondok nevesítésével! - érvényesülhessenek. A közös felelősség terhét hordozva döntött úgy a Magyar Parlament, valamint a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma a múlt év tavaszán, illetve az ősz folyamán, hogy napirendre tűzi az európai integráció folyamatában rejlő lehetőségek alapján a magyar-magyar együttműködés kialakításának a lehetőségeit. „A magyar nemzetközösség továbbra is elkötelezett amellett - olvassuk a Magyar Országgyűlés elnöke, Szili Katalin által jegyzett előterjesztés (vitaanyag) bevezetésében - , hogy problémáira kizárólag a jogállamiság keretei között: az általa lakott országok belső jogrendszerének és az Európai Unió normáinak gyakorlati érvényesítésével és a társadalmi szükségleteknek megfelelő átalkításával találjon megoldást.” Magyarország és a határon túli magyar közösségek stratégiai együttműködésének új lehetőségei és a nemzeti összetartozás szimbolikus megerősítésének szándékai távolról sem könnyű feladat. Nemcsak azért, mert a nyelvvesztés, az asszimiláció és az elvándorlás, a régiók etnikai arculatának eltűnése az elmúlt évtizedekben megtette a
