Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Fónod Zoltán: Ötven év ...
Ötven év. Az előzmények ismeretében azt is mondhatjuk, a magyar irodalomtörténet szinte megismételhetetlen teljesítménye az Irodalmi Szemle öt évtizede. A magyar kisebbségi lapok vonatkozásában (az 1957 februárjában újraindult erdélyi Korunk, és az újvidéki Híd folyóirat szomszédságában) akár egyedülálló jelenségnek is mondhatnánk ezt az ötven évet. Azért is, mivel a második világháborút követően messzebbről indult a kisebbségi magyar irodalmi élet, mint Erdélyben vagy a Vajdaságban. Azok, akik „alapozó nemzedéknek” számítanak (Dénes György, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Veres János, Gály Olga, Török Elemér, Mács József, Szőke József, Petrőci Bálint, Nagy Irén, Csanda Sándor, Tóth Tibor, valamint a néhány éves késéssel jelentkező Turczel Lajos és Rácz Olivér) az ismeretlenségből kerültek új szerepkörbe. A helyzet kényszere tette őket költővé, íróvá, esetenként irodalomkritikussá. Köztük olyanokat is, akik korábban az irodalmi élet perifériáján sem léteztek. Az első köztársaság idősebb, tapasztalt nemzedékéből (a kitelepítés miatt!) jóformán csak hírmondók maradtak. Fábry Zoltán munkásságával, erkölcsi tisztaságával, bátor antifasizmusával már az első korszakban meghatározó alakja volt a csehszlovákiai magyar irodalomnak és szellemiségnek. Az idősebb nemzedék tagjai közül (a festőművész Lörincz Gyula mellett) Szabó Béla, Egri Viktor, Sas Andor, később L. Kiss Ibolya és Csontos Vilmos szólaltak meg és váltak szervezőivé az új életnek. A fiatalokat illetően az irodalmi alkotás igényét, mélységét, elvárásait az első években inkább csak sejtették azok, akik a szolgálatába szegődtek. Tudatosságról aligha beszélhetünk, esetükben fiatalságuk és lelkesedésük pótolta a hiányzó ismereteket. Ez a lelkesedés és odaadás, s az idő mélyében fogant irodalmi tudat a tehetségesebbek esetében csak később vált erővé a megjelenő műveikben. Az idősebbekkel, tapasztaltabbakkal együtt ily módon ők is alapozói lettek a „harmadvirágzásnak”, a kisebbségi magyar irodalom felszabadulás utáni korszakának. Tudatosságról, elméleti igényességről, felkészültségről, megalapozott becsvágyról csak a második nemzedéktől kezdődően beszélhetünk. A „nyolcak” (Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor, Tőzsér Árpád) által indított sodrást erősítették a későbbi években azok is, akik „nemzedéki státus” nélkül jelentkeztek (Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György, Bárczi István). A legnagyobb „közegellenállással” az Egyszemü éjszaka (1970) költőinek (Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Németh István, Szi- tási Ferenc, Tóth László, Varga Imre) kellett megküzdeniük, a mesterségesen gerjesztett bírálatok miatt, melyek nem az esztétikai igényességet, hanem a politikai szempontokat kérték tőlük számon. Új színt jelentettek az irodalomban a Fekete szél (1972) című antológia szerzői (Bereck József, Fülöp Antal, Keszeli Ferenc, Kovács Magda, Kövesdi János, Mikola Anikó, Varga Imre, Wurczel Gábor) és a hetvenes évek lírikusai (Balla Kálmán, Barak László, Bettes István, Soóky László, Csáky Károly, Varga Erzsébet), valamint a prózaírók, élükön Grendel Lajossal. Ez idő tájt jelentkezett az irodalomban Vajkai (Nagy) Miklós, Cúth János, Poór József, Csicsay Alajos is. A Próbaút (1986) című antológiában M. Csepécz Szilvia, Farnbauer Gábor, Feliinger Károly, Hizsnyai Zoltán, Hodossy Gyula, Juhász R. József, Krausz Ti
