Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Fónod Zoltán: Ötven év ...
Fonod Zoltán vadar és Ravasz József mutatkozott be, a prózaírókat Hogya György és Talamon Alfonz képviselte. Az Irodalmi Szemle „alapozói” között találjuk Dobos Lászlót, Tóth Tibort, Monoszlóy Dezsőt, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Koncsol Lászlót. Őket követték a- zok a fiatalok (Zalabai Zsigmond, Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Balla Kálmán, Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor, Csehy Zoltán, Pokstaller Lívia és mások), akik „megfelelő időben”ott álltak a rajtvonalon, hogy átvegyék a „stafétabotot”. Azok között, akik „kiverekedték” a folyóiratot, kétségtelenül voltak olyanok, akik helyzetüknél (ismertségüknél, korábban betöltött társadalmi tisztségüknél) fogva sokat tehettek a lap megindítása érdekében, a magam részéről mégsem az egyéni „érdemeket” hangsúlyoznám, hanem azt a közös elhatározást, összetartást, mely a szándékot, esetenként a kilátástalannak tűnő küzdelmet végül is eredményessé tette. A folyamat motorja minden kétséget kizáróan a Szlovák írószövetség Magyar Szekciója volt. Mögöttük azonban ott állt a Csemadok Központi Bizottságának vezetősége, valamint a Szlovák írószövetség vezető képviselőinek a jóindulata és megértő támogatása is, azzal e- gyütt, hogy a szlovák irodalom „alapító atyái” között ott voltak a „fanyalgók” (Andrej Plávka, Ctibor Štítnický, Vladimír Mináč, Juraj Špitzer...) - ahogy Dobos László említette tíz évvel ezelőtti megemlékezésében -, akik viszolyogtak a gondolattól is, hogy időszaki magyar irodalmi lapot adjanak ki. A kiszámíthatatlan „széljárások” ellenére - közel egy évtizedes küzdelem után - mégis megtörtént, hogy Fábry Zoltán köszöntőjében felzenélhetett, útravalóként, „az Ady-strófa asszociációs köszöntője és re- zignációja”, a „kendőtök legyen ékes zászló” gondolata. És mellette a pályán éppen induló Tőzsér Árpád Férfikor, így jöjj! című verse, melyben a „ vagyok, mert lettem ” dacával fogalmazza meg költői credóját. Ez utóbbi (mármint a credo!) az idők során változhatott, versével azonban mindenképpen kortörténelmet írt. A vers feledteti a szomszédságában megjelent — politikai naivitással terhelt - naplórészlet bugyuta következtetéseit is, melyben Szabó Béla 1956 Magyar Októberében a magyar „ellenforradalom” bűneit taglalja. És aztán sorjáznak a lapban a nevek, fiatalok és idősebbek, magyarok szlovákok, csehek, németek, oroszok... Mintha a „Mindenki a fedélzetre!” parancsával szerkesztették volna az első számot. Egy lapszámmal később Dobos Lászó, a folyóirat első főszerkesztője nyugtázta a megváltoztathatatlan igazságot: ,, Elindultunk... ” És innentől kezdve gurult a „szekér”... Ameddig gurulhatott! 1972 szeptemberében a Szlovák Könyvkultúra vezérigazgatója közölte velem, mint a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatójával, hogy a Szlovák írószövetség kiadója nem vállalja tovább az Irodalmi Szemle kiadását. Semmi baj, nyugtattam meg a főhatóságot, azért lettünk „lapkiadók” is, hogy lapokat adjunk ki. A helyzet ettől persze nem konszolidálódott. Az évente megújuló cirkusz az állami támogatás megszerzésével kezdődött, majd többszöri ismétlődéssel a szerkesztőség kitelepítésével és kényszerű elhelyezésével folytatódott. 1976-ig legalább három helyen működött a szerkesztőség. Egészen addig, míg a kiadó elhelyezését (a városközpontban!) sikerült
