Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Gál Sándor: Jelenések csendje (vers)
Jelenések csendje az én századom halááradatával megemelte a földrészeket a tengermélyek szirtjei emberi csontokból neveltek korallvirágerdőt amely - kinyílván - fölemelkedett a kékség égi burája alá hangtalan áradat a végtelen magaslatain keringnek felette havas sirályok acélalbatroszok és minden emelkedésben és minden zuhanásban az én századom emlékei az elsüllyedt gondolat óceánná teljesedett mélység lángolásává jeges tűzzé élő látomás az éjszaka kapujában titok eszme hit Gál Sándor elszánás és tett belédermedt e tértelen hullámverésbe 2 az emlékező magasságok e kietlenségből elvándoroltak maradt a pusztaság arca ráncaiban a folyók egykori áramlása őrzi a csendet itt már koszorútlanok a fej fák a táj horpadásai sírok a pusztítások évezredei után elfedni szégyenét ide menekült a történelem ide menekült az agyagvalóság örök birodalmába ahol az időtlenség a legfőbb hatalom ő az élet s a halál is ő
