Irodalmi Szemle, 2008

2008/8 - Merényi Krisztián: Szindbád a huszonegyedik században, Beszédes nevek (novella)

Szindbád a huszonegyedik században

modellt álljon. Ez a kárhozó félben lévő müvészlélek volt életében az egyetlen, akit nem kapott meg.

Alighogy belép az irodába, Túmeú, a titkárnő kávéval fogadja. Szindbád nem főnök, csupán nagyon tud szeretni, és Túmeú egy roppant hálás vidéki lány.

Délután van. Az irodatársak lemennek ebédelni. Csak ő és Túmeú marad. Az alagsori étteremben éhes embertömeg. Az irodákban csupán néhány otthonról kosztoló, antinikotinista, túlbuzgó. És bent náluk, a fotelban Szindbád csücsül mezítelen alsóval, ölében Túmeú lejt vad csípőtáncot.

Hazafelé alig tapasztal életet a természetben, csak mély sóhajú fények kelte- getik egyre elő a telet. Néha két kopár fa között hirtelen elröppen egy-egy amorf madár. Szindbád a nyugalomtól átszellemülve lép be a fényképészhez.- Tiszteletem! Készen vannak a képek?- Uram, igazság szerint csak holnap kellene jönnie.- Megfejellek, hogy beszakad a tarkód! Holnap itt lesz, vagy együtt ássuk a sírgödrödet!

Nagyon szerette volna azokat a képeket, ahol régi barátját búcsúztatják szeretteikkel, hisz újra visszatért hosszú évekre Amerikába. Van még a tekercsen néhány pikáns kép is, amit róla készített barátja egy legénybúcsúztatón.

Hősünk még betér a lombos tölgyfa alatt húzódó Shop Citybe. Otthon a maszturbálás okozza számára a legnagyobb örömöt. Még akkor is, ha aznap özvegyet, lányt, titkárnőt megkapott. Önkielégít böjtkor, májusban, ha álmos, vagy épp a fürdőkádban. Néha a lépcsőházban is, amikor eltipeg mellette a felette lakó, büszke, szépséges dáma - Szindbád olyankor nem bírja konzerválni a friss élményt.

Óra nélkül él. A csökkenő vagy erősödő forgalomból, a falon átszűrődő hangokból tudja az időt. A közeli remízből kidöcögő első villamos nyikorgására ébred.

Éjszaka nem tud aludni. Egy korábbi elmélete izgatja, miszerint jómaga is épp olyan, mint a többi halandó. A természetből jöttünk. Városok, irodák, repülőterek, spermabankok, mind mesterséges alkotások. Vissza kell térni az anyaföld közelébe.

Hajnali kettőkor útnak ered. A város tele van éjszakai járatokkal. Másfél óra buszozás, és jó harminc perc gyaloglás után ott ül, ahol már annyiszor képzeletben: az idilli, elhagyatott tóparton. Szörnyen fázik. Még legalább két óra, amíg kivilágosodik. Ebben a késő őszben aligha lesz tiszta az ég. Fekvőtámaszok, felülések, bőrének intenzív dörzsölése segít elviselni a hideget. Már látja a néhány méterre elterülő víztükröt, hamarosan a vízen úszó vékonyka jéglemezeket is. Beljebb csónakalakzatot formál a köd. Valahol mögötte a Napvadászok Dombja. Ha ez volna a tenger, délre szökne.

Munkába kellene menni. Sokat fog késni. Képtelen felállni. Kihaltabb a táj, mint éjszaka. A távolban se látni senkit. Még egyszer megpróbál szabadulni, de mozdulni sem bír. Elnehezedtek a végtagjai, mindene forró. Némi merengés után rájön, hogy beleolvadt a festői szépségű tájba.