Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Szirmai Péter: Átjárók (novella)
r Átjárók (Apám emlékének!) 1. (TÚLVILÁGBÓL...) Az angyal a túlvilág vénában lüktető vérhez hasonló folyóján érkezett hozzám a fénnyel telített térbe, az apró gondolatszigetre, ahol már egy ideje türelmetlenül vártam. A szárazföldek és a vizek állandóan változó kettősét, mély, szeretetteljes hang zengte át, s az angyali lény felől áramló hőhullám azt a gondolatot közölte velem, amire már régen vártam:- Eleget mondtad, hogy meg akarsz halni e világ számára! Most itt az ideje, hogy megtedd! A hő áramlása egy irányba összpontosította figyelmem, és megjelent előttem az angyalokkal közösen elkészített, jövendőbeli megtestesülésem szellemi ősképe. Felébredt bennem a halálvágy, az elszállás allegóriája. A képek összefüggő halmaza, mely ide érkezésemet követően mindig is ott rezgett szellemi tudatom mélyén, most visszafordíthatatlanul tört elő, s a közölt információnak megfelelő erőteret képezett körém. A tér egy helyen megritkult, és a jövőbe néző ablakban, új fizikai testbe rejtett, szellemileg ismerős szereplőkkel benépesített, eddig ismeretlen történeti tabló főbb jelenetei rögzültek szellemi tekintetem előtt:- béresekkel benépesített hatalmas búzamező, középkorú férfi és nő szólítgat a szobában, idős emberrel az őszi erdőben, fogolytábor dróthálós kerítései, férfiak öklüket rázva kiabálnak a ház előtt, menekülés holmikkal telezsúfolt lovas kocsikkal a földes úton, két szomorú arcú idős ember, újra egy ismeretlen birtokon, újra egy ismeretlen házban, de az idős férfi arca végtelen lelki fájdalmat hordoz, egy iskola képei diákokkal, zokogó tömeg egy sírnál, munkásokat irányítok egy hatalmas építkezésnél, elégedetten nyitom ki a saját házam ajtaját, boldogan tekintek egy szép fehér ruhába öltözött nőre, körülöttünk elegáns sokaság, újra egy sírnál, egy kisfiúval futballozok a kertben, egy irodában több emberrel kell vitatkoznom, hogy az igazamat bizonyítsam, vita egy kamasz fiúval a szobájában, egy fiatal férfi zavartan megölel és én meghatódva tekintek rá, a kertben sétálva elveszítem az egyensúlyomat, egy kórházi szoba képei, majd minden elsötétedik. Mikor eltűntek a képek, már egy meleg védőburok vett körül, és éreztem, hogy mennyországbeli halálom felé haladok. Szirmai Péter
