Irodalmi Szemle, 2008

2008/8 - Szirmai Péter: Átjárók (novella)

Átjárók

2. (TÚLVILÁGBA...)

Végtelen fáradtnak éreztem magam. Iszonyú lassan, maradék erőm végső megfeszítésével elfordultam ágyam előtt álló családomtól, akiknek sziluettjét már csak igen homályosan láttam. A falról pergő zöldes festék szürkévé, majd feketévé vált, de a sötétség helyét átvette a tér minden négyzetmilliméteréről beömlő, agyamat szinte szétpattantó fény. Az utolsó földi kilégzésem után ezt a fényt lélegeztem be, a végtelentől elszívott fénytömeg helyén a fizikai valóságtól merőben eltérő térben egy nyílás képződött, s az itt elfutó képek látására megnyílt a szellemi szemem. Tudtam, hogy ezek a képek az én elmúlt életemet ábrázolják, de láttukra nem éreztem semmit. Azt viszont tudtam, hogy ez valami újnak, valami ismeretlennek a kezdete.

Édesanya kivesz az ágyból és a keblére szorít, Apa arcvonásai megkeményednek valami miatt, Apa a csillagos homlokú lovon irányítja a béreseket a gazdaságban, vadászat Dávid bácsival az őszi erdőben, Apa Érsekújvárról hozott kiflit nyújtja felém, a fekete képű fiú dühtől eltorzult arca elemi iskolában, Apa a bátyámat pofon vágja, a béresekkel együtt aratok a tűző napon, vonatablak előtt elfutó fények Németország felé, Johnny villogó fogsora a fogolytáborban ahogy nevet, mikor mondom, hogy I'm a gangster in my country too, félrehúzom a függönyt és látom, hogy a szlovákok üvöltöznek az ablakunk alatt, Édesanya riadt tekintete ahogy a szája elé emeli a kezét, Apa gondterhelten hajol a benesi nyilatkozó ív fölé, a vagonok tele holmikkal, kiáltozás zilált fejek, Apa a Békésben csereként kapott vert falú földes padlójú ház asztalánál könyököl, csak árnyképe régi önmagának, Voyt- ka tanár úr a zakó ujjával törli le a táblát, Apa ablakra szegezett tekintete halálos á- gyán, végtelen puszta a novemberi ég alatt, munkások futballoznak a sárban, megtorlóm a homlokom és az épülő házam falát nézem, a barna szemű nő elbűvölő tekintete, az utcáról beszüremlő fénykéve végigfut a meztelen testén, mikor hátat fordítva nekem a pongyolájáért nyúl, Édesanya utolsó kérlelő tekintete, hogy segítsek rajta, de nem tudok, a kiságyában fekvő fiam nevető tekintete, a hebegő párttitkár félelemtől eltorzult arca, mivel állítását nem tudja bizonyítani, kisfiam zuhanó testét figyelem, és azt hiszem, hogy vége, fiam dühös arccal figyeli, ahogy az ajtóban állok és tanulásra akarom rávenni, fiam szektavezetőjének ajka körül játszadozó gúnyos mosolya, mikor elutasítom a kézfogását, fiam meghatottan könnyezve nyújtja felém a diplomáját, gyengülő szemmel figyelem az ablaknál ülve a kertben dolgozó családomat, a kórházi ágyon oldalra fordulva még látom ahogy a falról pergő zöldes festék szürkévé, majd feketévé válik.