Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Duray Miklós: Tavasszá lett a telünk, ősszé vált a nyarunk (esszé)
Duray Miklós hiteltelenné vált volna, hiszen senki sem értette volna, hol itt az összefüggés. Ez a párhuzam azonban azért is kerülendő volt, mert a belgiumi zavargások hasonló okokban - a flamand-vallon ellentétben - gyökereztek, mint Csehszlovákiában a szlovák-cseh feszültség, amit a husáki pártvezetés éppen belga mintára, föderációval kívánt rendezni. Tény és való, hogy 1968 tavaszán - a brüsszelitől eltérő okokból - lázongások és utcai zavargások törtek ki Nyugat-Európa számos nagyvárosában. Ezek az ideológiailag többnyire zavaros, céljaikban szerteágazó mozgalmak - a szélsőbaltól kezdve a maoizmuson és a szexuális szabadságnak vagy inkább gátlástalanságnak a hirdetésén át a céltalanságig - azonban csak Nyugat-Európában jelentek meg. A volt szovjet blokkban semmilyen társadalmi mozgósító hatást nem váltottak ki. Negyven év távlatából ismét ilyen párhuzamokat keresni a Prágai Tavasz és az akkori nyugat-európai lázongások között - a brüsszelitől eltekintve - enyhén szólva szakszerűtlenség. Hiszen 1945 és 1989 között minden lázadás, felkelés és forradalomkísérlet a Szovjetunió által megszállt vagy felügyelt területen az ottani sajátos hatalmi, politikai, parancsuralmi és társadalmi körülményekből fakadt. A keleti blokkban nem az apák és a fiaik társadalma között dúlt a harc - még ha létezett is generációs szemléleti és ennek következtében magatartásbeli különbség is -, hanem az elnyomó rendszerrel álltak szemben az emberek, korosztályra való tekintet nélkül. A barikád ugyanazon oldalán érezhette magát sok nyugdíjas és sok egyetemista. Paradicsomi állapotnak tűnik ez, nemde? Akkor annak hittük. Később kiderült, hogy a fiatalabb nemzedék abban különbözik az apákétól, hogy köny- nyebben megvehető. Az apák a családjukat vetették latba - ha ellenálltak, a családjukat hozták veszélybe, ha együttműködtek a hatalommal, védelmezték. Az utánuk következő generáció azonban a jövőt tette kockára - akik ellenálltak, saját és gyermekeik jövőjét veszélyeztették, akik együttműködtek, mindnyájunkét. A vízválasztó 1968 volt, illetve azzá lett. '68-ról a negyven évvel későbbi, a valamikori csehszlovákiaiak köztudatában vajmi keveset fedezhetünk fel, csakúgy, mint ’56-ról a magyar köztudatban. Az oka azonos: a kommunista rendszerben a hatalom megtett mindent annak érdekében, hogy kisöpörje az események emlékeit az emberek agyából. A furcsa az, hogy sem a szlovákok, sem a csehek emlékezetében nem is igyekeznek felfrissíteni a történéseket és megtartani az emlékeket, mintha egy nem létező múltról lenne szó. Ezért kell tudományos és közszolgálati tettként értékelni Kun Miklós „A Prágai Tavasz titkos története” című könyvét, mert amellett, hogy feleleveníti az akkori eseményeket, érthetővé is teszi. Nemcsak azáltal, hogy az elmondott történelem az oral history eszközével megszólaltatja a Prágai Tavasz jeles szereplőit és hírhedt „normalizálóit”, hanem számos, eddig ismeretlen levéltári dokumentum révén derít fényt az eddigi szóbeszéd helyett a valóságra. Kun Miklós a tőle megszokott hitelességgel és alapossággal tárja elénk közös közép-európai történelmünknek ezt a fejezetét. A Prágai Tavasznak mintegy kilencéves előjátéka volt. Az 1948 után különböző koncepciós perekben elítélt főbűnösöket és a szlovák „burzsoá nacionalistá-
