Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Duray Miklós: Tavasszá lett a telünk, ősszé vált a nyarunk (esszé)
Tavasszá lett a telünk, ősszé vált a nyarunk kát” 1959-ben kezdték szabadlábra helyezni, majd 1963-ban megkezdődtek a rehabilitálások. Ezt követően ezeknek a kommunista hatalom által korábban nem kívánatos vagy ellenségként nyilvántartott értelmiségieknek egy része publikálni kezdett. Szlovákiában és Csehországban eltérő erővonalak találkozásából alakultak ki az erjedés gócai. Míg Csehországban inkább a liberális vagy nemzeti liberális szépírók, közírók, hozzájuk közelálló szociáldemokrata, polgári jobboldali és baloldali demokrata közgondolkodók és a velük rokonszenvezők körében jöttek létre a gyújtópontok, Szlovákiában a szabadon bocsátott és rehabilitált nemzeti kommunisták körül. Csehországban az említett körök tudatalattijában leginkább Jan Masaryk moszkvai tapasztalatainak lecsapódása munkálkodott, miszerint a Csehszlovák Köztársaság újraalkotása érdekében folytatott ottani tárgyalásokon utolsó cselédként érezte magát („Cítil sem se jak paholek”). Amit úgy kell érteni, hogy a csehek a többi szlávval szemben érzett felsőbbrendűségükből a csehszlovák nemzeteszme érdekében túl sokat áldoztak fel - Sztálin a saját hatalmi érdekének szolgálatába állította őket, és a cseheket is csak felmosórongynak tartotta. Szlovákiában azonban egy másfajta sérelem sűrűsödött: a csehek (korábban T. G. Masaryk, majd Edvard Benes és Klement Gottwald) által a szlovákokra - az alsóbbrendű szláv testvérre - mért övön aluli ütések, a szlovákok egyenjogú államalkotói státusának elutasítása, az amerikai szlovák emigráció és masarykék között 1916-ban Pittsburghban megkötött egyezmény be nem tartása miatt. Kútba esett a II. világháború végén az egyik oldalon a moszkvai szlovák kommunista emigráció, másik részről a londoni csehszlovák kormány közötti, de a cseh kommunisták által is elfogadott megegyezés, hogy az újra és újjá alakuló Csehszlovákiában Szlovákia és Csehország között egyenrangú partneri viszony jön létre. A szlovák „burzsoá nacionalistákat”, azaz nemzeti kommunistákat 1948 után amiatt zárták börtönbe, hogy ezt az egyezséget számon kérték. Mindezen sérelem és kudarc ugyan elégséges lett volna egy-egy, országon belüli regionális lázadozáshoz, de önmagában egyik sem volt elegendő ahhoz, hogy országos eseményt váltson ki. A különböző sérelmeknek egészen 1967 őszéig nem volt közös nevezőjük, ezért nem válthattak ki együttes (synergikus) hatást. A Prágai Tavasz előzményeiben tehát megtalálható a csehszlovák államalkotás addigi ötven évének szinte mindegyik buktatója. Új elemként azonban, a csehek és a szlovákok első közös, egységesítő negatív élményeként Antonín Novotny bunkó kommunistasága, cseh nemzeti érzéketlensége és szlovákellenessége jelenik meg. Ha Novotny 1967-ben Turócszentmártonban és Kassán nem sértette volna vérig a szlovákokat és ezért személye a párt élén a szlovákok számára nem vált volna elfogadhatatlanná, és ugyanebben az időben nem szegült volna szembe a cseh értelmiséggel, valamint a reformpárti kommunistákkal, a pártvezetés cseh részének többségével, nem következik be a Prágai Tavasz. E két energia összeadhatóságának
