Irodalmi Szemle, 2008

2008/7 - VENDÉGKRITIKA - Angyalossy Gergely: Akkor semmi kritika (Esterházy Péter: Semmi művészet című regényéről)

Akkor semmi kritika

Esterházy Péter: Semmi művészet, „...ezzel a könyvvel szemben kritikust játszani részemről olyan lélektani képtelenség lenne, mint amilyen némelyik embernek azon döntése, hogy futballbírónak áll” - írja recenzensünk Esterházy Péter új regényéről, amely az apakönyvek után a „föltámasztott anya könyve”.

Nekem Esterházy új könyvének a címe okozta a legtöbb fejtörést. Most sem állítom, hogy tökéletesen értem; legfeljebb arra vannak javaslataim, hogy mivel játszadozik az író. Az sem világos, hogy kijelentésről („az alább következő munkában nincs semmi művészet”) vagy az elbeszélő ön-felszólításáról („csak semmi művészet, írókám!”) van-e szó. Akár így, akár úgy, ez a szintaktikailag hiányos mondat formálisan mindenképpen ironikus, mivel a szöveg telides-teli van többé vagy kevésbé rafinált müfogásokkal, vagyis olyan megoldásokkal, amelyeket az úgynevezett „írásmüvészet” kellékeinek szokás tekinteni. Akkor hát ez olyasvalami, mint Magritte pipája meg almája, amelyeket előbb lerajzol, aztán alájuk körmöli, hogy nem is azok, amik? Tetszetős hasonlat, de nem egészen találó. De nem az a fordítottja sem: vagyis mintha Magritte festett volna egy almát, hogy azután ezt írja alá: ez nem kép egy almáról. Talán így: „ez egyáltalán nem festmény” - miközben látnánk egy festményt, amely almát ábrázol.

Könnyű a festőknek persze. Vagy lefestik azt a nyomorult almát, vagy nem. Márpedig, ha lefestik, akkor az le van festve, még ha a fejük tetejére állnak, akkor is. De mi lenne ez a bizonyos alma Esterházy esetében? Az „önélet”? Melyet színről színre megmutatván elkerülvék a művészet furmányai, s maradna, Karinthy szavával, az a „meleg és vastag” valami, amit gyengébb pillanatainkban szívesen titulálunk valóságnak? Tény az, hogy az elbeszélő én nyíltan vállalja (legalább részleges) azonosságát a Fancsikó és Pinta szerzőjével, aki április 14-én született, anyja neve... (Nem folytatom, mindenki megnézheti a Ki kicsoda? című kiadványban, nekem csak az 1992-es van meg.) De hát miféle valóság ez, mármint a kisebb mértékben a müvekből, nagyobb mértékben a „médiából” származó információk alapján kialakuló ingatag összkép a neves írókról? Nincs semmi, ami szövegen kívüli, írta Derrida ezelőtt negyven évvel, s ezért sokan elharapnák a torkát még ma is. (Lehet- e elharapni egy torkot, amely ma már csak szöveg? Nem is olyan vicces kérdés.) Akkor viszont igazuk van-e azoknak, akik a „valóságosnak” tekintett én beléptetését a fiktív térbe egy - ma igen sűrűn alkalmazott - retorikai megoldásnak, nevezetesen metalepszisnek minősítik? Annyiban feltétlenül igen, hogy Esterházy ráját- - _ '' 1 ; -í.í Vendégkritika