Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - VENDÉGKRITIKA - Angyalossy Gergely: Akkor semmi kritika (Esterházy Péter: Semmi művészet című regényéről)
Vendégkritika szik arra a prózapoétikai lehetőségre, hogy két fikciós szint együttes alkalmazása esetén az egyik hajlamos azonosulni az olvasói tudatban a „realitás” szintjével. Ha ellenben úgy fogjuk fel a híres ember „imidzsét”, mint mesterségesen kialakult-ki- alakított szöveget, akkor nincs szó ilyen radikális határátlépésről. Akkor az író csak eljátszik azzal, amit elvileg „bárki” megtudhat róla; ehhez a játékhoz tartozik, hogy az elbeszélő figurájába olyan vonásokat épít, amelyek az életrajzi „realitás” felől bizonyára nem stimmelnek. A realitáseffektust viszont felerősítik az innen-onnan alátámasztható információk, mint például az, hogy az elbeszélő iljúkorában igazolt futballista volt, de az öccséből lett igazán híres focista, hogy „akadémikus”, hogy Balassa Péter a barátja volt... És még sorolhatnám. Az ilyen típusú információknak nyilvánvalóan olvasónként más-más súlyuk van. Vannak (valószínűleg sokan), akiknek inkább a foci mond valamit, másoknak (ők talán nem kevesen, mindenesetre jóval kevesebben lehetnek) Balassa Péter neve. Esterházyt szemmel láthatóan nem foglalkoztatja elképzelt olvasója tájékozottságának struktúrája, mint ahogyan nem foglalkoztatta korábbi müveiben sem. Feltételezem, hogy esze ágában sincs elképzelni ezt az olvasót, ami írói szempontból nézve abszolút érthető; a túl pontos vízió a befogadóról foglyul ejtené az elbeszélőt, aki hozzá alkalmazkodna még akkor is, ha elutasítaná. Más kérdés, hogy minden szöveg automatikusan megteremti a maga virtuális olvasótípusát (típusait), azokat a befogadókat, akikre az írás, mondjuk így, „számít”. Nem tudnám ugyan pontosan behatárolni, hogy a Semmi művészet miféle olvasókra számít, akik valószínűleg elég nagy szóródást mutatnak: ugyanis a mű igen heterogén elemekből áll. Ez nem feltétlenül baj, csak úgy mondom. Ha semmi művészet, akkor csak semmi kritika. (Önfelszólítás.) Balassa Péterhez azért visszatérnék, mert úgy vélem, hogy a tőle kétszer is idézett mondat: „»Add a kezed!« Most akkor ez a Zerlina vagy a Komtur?” sokat elmond Esterházy törekvéseiről. (Megjegyzem, nála a felkiáltójel hiányzik és mindkétszer Zelina lesz Zerlinából, de ennek talán nincs nagy jelentősége.) Balassa Halálnaplójának „Operarészletek” című fejezetéből úszik át ez a mondat (ezúttal a tulajdonviszonyok teljes tiszteletben tartásával, vagyis ,jelölt” idézetként). Gyerekkori emléktöredékről vagy annak imitációjáról van szó eredetileg, a hívás gesztusának kétértelműségéről - a szerelembe vagy a halálba hív az, akinek a kezemet adom? Esterházynál az öregasszonyként megjelenített anya fordul így a fiához; a kétértelműség elvileg ebben a relációban is működik, gyakorlatilag - úgy érzem - potenciális közhelyek párájában oszlik szét. Az idézett mondatot megelőzően azonban Balassa tesz néhány megjegyzést az operáról, konkrétan „a barokkos operaiság és a katolicizmus elegyes műfajáról”, amely a gyerekkorát meghatározta. Arról a totálisan irreális realitásról, amely maga az opera, „a megformált panic”. „Mindaz, ami nincs. Minden elképzelhető szenvedés és gyönyör forrása. Művek. Mű. Művi /.../ Semmi sem az. Minden csak mutatja magát. Nem szól ez semmiről, hacsak nem a hőfokról, a fűtésről.” Talán a Semmi művészet írójának is valami „operaiság” le
