Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Sándor Zoltán: Folyóparti szimfónia (novella)
Folyóparti szimfónia gyelmes szemlélő érzékelhette titokzatos mosolyodat. Vajon mire gondoltál, amikor feltűntem a láthatáron? Első pillantásra! A férfi irracionalitásában a nő önmagával találkozik. És ebből táplálkozik. Konvencionális értelemben ezt szerelemnek hívják. Már ismertelek, most csak felismertelek! Mint a fehér-fekete filmet, amelyet sohasem néztünk, mégis ismerjük a tartalmát, előre tudjuk a végét. Ősz volt, vagy mégsem? Egyedül teremtjük emlékeinket. Miért ne emlékezhetnék úgy arra a napra, mintha eső áztatta volna meg ismeretlennek tűnő ismerős arcunkat? A távolból zene hallatszik. A szél hozta ide hozzám. Játékos szél, becsavarodott. Önmagába. Néha csak a süvítését hallom. Elaludni... Ezt kellene. Lehunyni a szemem és átengedni magam a való - ősi és igazi - képek megfestésének. Felismertelek. Amikor megszólaltál... Olykor, amikor egyedül vagyok a szobámban - mint most is - és végignézek a négy fehér falon, szívdermesztő pánik fog el, mi lenne, ha megmozdulnának, elindulnának felém? Bizonyára semmi. Eltűnnének ők is, meg a szoba is, meg én is. Vajon én is? Én, aki bal kezemmel megszoríthatom a jobbat, aki képes vagyok két lábon toporzékolva dadogni, amikor csak a szememet kellene lehunynom? Ez a kéz érintette meg ujjaidat? És az Te voltál? Vagy mindez csak látszat, csalás? Még a hitem is. Meg a vágyam: amikor azon a kora őszi reggelen elsétáltál mellettem, és hajad illata szemtelenül megtámadta orrlyukaimat; amikor hiába ordítoztam VÁRJ!, nem jött ki szó a számon, és te szoknyáddal szemérmetlenül neszezve elmentél mellettem; amikor fel akartam kelni, és utánad sietni, majd aztán mégsem, akkor... Olykor félek a falaktól. Olykor még önmagámtól is félek. Meg a kóbor kutyáktól. De ők is félnek tőlem. És így: körbe-körbe. Minden változik, mégis minden ugyanolyan marad. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de a folyó folyó marad. És csak az örökös, aminek nincs neve. Vagy van, csak kimondhatatlan. Ha felismerem azt a végtelent magamban, vagy benned, vajon akkor én is végtelenné válók, vagy csak véglegesítem a végtelent? És így: körbe-körbe. Nem tudok megszabadulni a kérdésektől. Ciklikusan ismétlődő szakaszokban újra meg újra felcsendülnek agyamban. Tél volt. Teljesen biztos vagyok benne. A szépség csak idea! - szögeztem le. És nem ebbe a világba tartozik, hanem egy másikba - az ideák világába. Mélyen önmagunkban tudjuk, milyen, és amikor érzékeljük, csak felismerjük: a szépet... Mint birsalma illatát egy meztelen gyermek orrlyukában, vagy földieper ízét a szánkban, mint a nedves testbőr lágyságát, vagy az álombéli sziluett leheletfinomságát, mint hangod csengését parázna éjszakáinkban... Ismét október van. Tekintetemmel túlszárnyalom a madarakat magam felett. Olyan az ég, akár egy végtelen rosta, amelyen átfolyik tested ragyogásának piciny darabkája, hogy megvilágítson engem. Ismét zene hallatszik. A madarak elrepülnek délre, akárcsak tavaly, akárcsak tavalyelőtt, akárcsak száz évvel ezelőtt... Én pedig ugyanazon csillagok alatt állok, amelyek alatt ezer évvel ezelőtt állt valaki, érdeklődve: miért nem könnyezik a tükör, ha előtte állunk és sirunk?
