Irodalmi Szemle, 2008

2008/7 - Sándor Zoltán: Folyóparti szimfónia (novella)

Sándor Zoltán

Folyóparti szimfónia

(Szerelmes levél)

Van a zenében valami hatalmas. Isteni. Megfoghatatlan.

Emlékezetemben összefolynak a képek: folyóparti séta az októberi napsütésben, aranyszínű levelek alattam és felettem, sárguló oldalak a könyvben, amelyet egy pádon ülve lapozgatok, miközben másik kezemmel homokot rostálok, folyatok át az ujjaim között, körülöttem remegő árnyak és velem szemben, a túlsó parton, a régi vár. Elsétálsz mellettem, csendben, akár egy gondolat, vagy egy egyszemélyes karavánszeráj, néhány pillanatra minden elhalkul bennem, fulladva levegő után ka- padozom, úgy lélegzetű, mintha iszap lenne légutaimban, rövid időre meghalok, hogy később tovább éljek, epedezve megbámullak, gyönyörködöm benned, valami szorít, a homokszemcsék leperegnek a földre, felemelem lanyha karom, a kéz erőtlenül felröpül, de hiába... Az nem is te vagy. És lehet, hogy szeptember van. Az idő zátonyra fut bennem, amikor emlékezem. Rád.

Vannak percek, amelyek örökre belevésődnek a szív emléktárába. Vannak helyek, amelyeken már annyiszor megfordultunk, egyedül önmagunkkal - és a bennünk lappangó vágyakkal. Mindannyian itt élünk, ezekben a zsúfolt szobákban, teljes egzisztenciánk azon a néhány lépésen alapszik, az ágy és a fürdőszoba között, reggelenként felébredünk, hogy újra meg újra végighaladjunk ugyanazokon az utcákon, egész napon át ugyanazt a levegőt szívjuk be tüdőnkbe, amelyet tegnap is, és esténként, amikor fáradtan ágyba zuhanunk, mégis mindannyian más-más világba költözünk. Csak a miénkbe. Egydimenziósba. Lehet, hogy ott láttalak.

Ha jobban belegondolok, biztosan ott találkoztunk. Az ember az élete folyamán nem ismer meg semmi újat, csak ráismer rég elfelejtett dolgokra. Megállók egy ismeretlen város még ismeretlenebb kolostora előtt, amikor: Lám! De hiszen én már jártam itt, ismerősek ezek az oszlopok és az illat! A levegő szaga.

Nem tudom pontosan, mikor történt, régen lehetett, megpróbáltam rájönni a szépség fogalmának a mibenlétére. Azt hiszem, téli este volt. Emlékeimben ugyanis csak tél és ősz létezik. A kályhában ég a tűz, odakint fúj a szél, néha esik is. Amint megpillantjuk, valamennyien tudjuk, mi a szép. De vajon tudjuk-e, hogy miért szép? Vagyis, önmagában mi a szépség?

Megismertelek. Nem akkor, ott, abban a sötét klubban, amikor a tivornyától zajos zenére lötyögve némán figyelted a csendet, amely összefonódott körülötted. Mint akkoriban én. Emlékszel arra az ölelésre? Arcizmaid megmeredtek, de a fi