Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Aich Péter: Intelmek és tanulságok
Intelmek és tanulságok persze. Egy új, jobb autót nem is lehet másképp előállítani: ki kell valamit találni, aztán kísérletekkel működőképessé tenni. Anyagi ágon ez így működik. Szellemi életünkben ez viszont nem így van. A szellem, amennyire szárnyalni képes, ugyanolyan rest lényege változásában. Az ember olyan, amilyen: lényegében lusta, kényelmes, egoista, akaratos, valójában életképtelen (egy kis cápa születése után azonnal önálló életre képes; az összes élőlény közül az embernek tart a legtovább, míg saját lábán megállni képes). Ami az embert mégis életben tartja, azok az ösztönei, valamint gondolkodásra képes agya, érzelmekre képes szíve. Amit hatéves koráig beléplántáltak, attól nem tud szabadulni, különösen, ha azt felnőtté válásáig meg is erősítik. Ekképp válnak számára a hagyományok meghatározó élménnyé. Gyakran nem is tudjuk, miféle tradíciók hordozói vagyunk, amelyek viselkedésünket befolyásolják. Átörökítjük egyénileg és kollektíve is, s amíg a két tényező (a szubjektív és objektív) egy kötél végét közösen húzza, addig a neveléssel sincs nagy baj. Magát a nevelést azonban erősen befolyásolja a társadalom munkamegosztása. Amíg az anya otthon volt és a családdal, háztartással, neveléssel foglalkozott, más volt a kiinduló helyzet, mint amikor ilyen-olyan oknál fogva a nő is beállt a munkafolyamatba. Ez aránylag új fejlemény, és úgy igazából még nem találtuk meg erre a kielégítő megoldást. Emancipációval és a nők érvényesülésével érvelünk, de ennek a gyerekek isszák meg a levét: bevetettük ugyan a nagymamát, a bölcsődét és az óvodát, ma már a videót és tévét is és egyéb szerkentyűket, de vajon valóban helyettesíthető-e az anya? A kizárólagos anyai szeretet? És mit tanul meg a gyerek, ha őszinte, közvetlen őseivel, mivel ők is rohannak és nincs idejük, alig van kapcsolatuk a gyerekkel? Csak azt, amit maga körül lát: a filmek agresszivitását (gyakran még a mesékben is!), a médiák által (akaratlanul is) propagált durva erőszakot — és majd ezt adják tovább az utánuk jövő nemzedéknek? A felszínességet, a durvaságot, agresszivitást, intoleranciát, a csillogó-villogó üveggyöngyöket? Azt mondják, a legmagasabb életszínvonal az ősi társadalomban volt, mert akkor elég volt hetente húsz órát dolgozni, hogy meglegyen mindaz, ami az akkori élethez (és boldogsághoz!) kellett. De persze az életszínvonal, sóhajtunk nagyot, ma azért mégis magasabb. Ha viszont jobban megvizsgáljuk ezt, azt látjuk, hogy mai életszínvonalunk megítélése anyagi jellegű vágyainktól, elvárásainktól, s azok teljesülésétől függ. Úgy véljük, minél jobban bővelkedünk anyagiakban, s minél kényelmesebben élünk, annál boldogabbak vagyunk. Ez a föltételezés, mi több: meggyőződés hajszol olyan tettek végrehajtására, amelyek végső célja az anyagi szerzés. Általában mások rovására - akár úgy, hogy valakit megfosztunk tulajdonától, akár úgy, hogy hiányzik belőlünk a segítőkészség. S ez vezet végső soron az idő fölpörgetésére. Az ókor sem volt eseménytelen, ám - eltekintve attól, hogy például a hírterjedés, a közlekedés jóval lassúbb volt - a változások alig történtek észrevehetően, s ha igen, nem voltak lényegesek: egy új császár vagy király, egy csata kimenetele nem jelentett föltétlenül más jellegű életminőséget. Ám az események fölgyorsultak, egyre rövidebb időközökben váltakoznak: a török áfium még 150 évig
