Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Aich Péter: Intelmek és tanulságok
Intelmek és tanulságok ségi volt), amikor a szakmai tudás és nyelvismeret elmélyítéséről szól a modem kor követelményeinek megfelelően. Ez azonban mára olyan probléma lett, amely nem csupán a kisebbségekre, de kisebb nemzetekre is súlyosan nehezül társadalmi, politikai és globalizációs okoknál fogva egyaránt. Hiába mondja Balogh Edgár, hogy a nemzetiség belső pozitív viszonyulása a többséghez fölerősíti a szocialista humanizmust. Ez csak suta elmélet volt, s hogyan történjen az a gyakorlatban, arra csak az ultranacionalisták tudják a választ, mivelhogy az ilyen viszonyulás egyoldalú szokott lenni mindig. A nyelvápolás pedig kommunista „tájszólásban” - zsákutca. Amikor a romantika fölfedezi a (földet művelő) népet, jó úton jár, s végtelen kincseket rejtő kutakra bukkan. A kommunisták viszont a proletariátust fedezik föl, ám ez a fölfedezés csak arra jó, hogy a talaját, évszázados hagyományát, kultúráját stb. vesztett nincstelen tömeg hajlandó legyen üres ígéretek fejében közreműködni abban, hogy a kommunisták kezébe kerüljön a hatalom. Voltak ugyan elméletek a proletár kultúráról, csakhogy ez a dosszié üres volt, s ha valamit mégis odaraktak, hamarosan kiderült, hogy csempészáru az. Azon kívül, hogy a nyelvet (anyanyelvet) osztályszempont szerint ápolni eléggé abszurd (azért ezt se feledjük: voltak ilyen próbálkozások, amikor az óvodában a jóságos Lenin elvtársról tanultak a gyerekek), a nyelvet elsősorban maga a modem társadalom veszélyezteti. A hajdani falu, amelyből nemcsak kultúránk, hanem hagyományaink, hitvilágunk, s nem utolsósorban nyelvünk is táplálkozik, a maga munka- és szerepfolosztásával a nyelvápolás lehetőségeit, föltételeit is megteremtette. Amiről ma egyetemet végzett okos emberek értekeznek, azt az iskolába nem járt egyszerű vidéki nép teremtette meg és ápolta. A paraszti világot azonban a szocializmus silány kísérletével szinte teljesen likvidálni sikerült (a végén már nem is parasztok voltak, hanem szövetkezeti munkások) - s ezzel a nyelvmegőrzés alapjai is megrendültek. Másrészt: az anyanyelvet nem véletlenül hívják anyanyelvnek. De vajon a mai modem anya képes-e mindazt közvetíteni, ami azzal jár? Hiszen ott a bölcsőde, az óvoda, az iskola, a tévé, videó, számitógép. Ritka manapság az olyan anya, aki altatót énekel, mesét mond, vendégségbe/látogatóba stb. viszi gyermekét, pedig mindez a nyelvvel való ismerkedés fontos tényezője. A jólétet anyagi szempontból ítéljük meg, nem a gyerekkel közvetlenül, szeretettel és mosollyal töltött idő szerint. A maroktelefon csupán néhány éve terjedt el robbanásszerűen. Kétségtelen, hogy több szempontból hasznos szerkentyű az, de az is, hogy a nyelvápolásra súlyosan romboló hatással van. Most már lassan nem is beszélünk egymással, hanem a táviratnál is rövidebb, leegyszerűsített, elcsonkított, a helyesírást teljesen ig- noráló nyelven kommunikálunk, esemesezünk. Erről Balogh Edgár még nem tudhatott, de ez az igazi veszély, nem a nyelvápolás osztályszemléletének a mellőzése. Ami pedig a kisebbség számára a többség nyelvének ismeretét illeti, úgy le kell szögezni, hogy erre az ismeretre igenis szükség van, ebben Balogh Edgárral csak egyetérteni lehet, hiszen csakis így lehet a többséggel szótérteni, csakis így követelheti és védheti jogait a kisebbség - de kötelességgé tenni ezt nem lehet, nem is sza
