Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Aich Péter: Intelmek és tanulságok
Aich Péter Az általános bevezetés szerint a király nem restelli, hogy szerelmetes fiának saját élete tanulságait tanácsokba foglalja, amelyek majd abban segítik, hogy „mind a magad, mind alattvalóid életmódját ékesítsd"'. A tanácsok elsősorban a nemrégen elfogadott, s tűzzel-vassal érvényesített új vallásra vonatkoznak - bár tekintettel arra, hogy a kereszténység a honfoglaló magyarok számára már föltehetően nem volt újdonság, itt inkább az egyház helyzetének a megszilárdításáról volt szó: a tíz fejezetből az első három a hitről és az egyházról szól, a kilencedik pedig az imádságról. Természetesen a többi fejezet is keresztény szellemiségű, bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem egy tanács, javaslat minden vallástól független, általános érvényű bölcsesség, meglepően szembetűnő demokratikus jelleggel. A magyarok a kereszténységet már korábban ismerték, bár nem gyakorolták általánosan, elfogadása sem István király „újítása” volt. István „csak” végrehajtotta azt, amit apjától, Géza fejedelemtől örökbe kapott: hogy a megmaradás a Kárpát-medencében csakis a kereszténység teljes átvétele által lehetséges; egyúttal nagy politikai előrelátásról tett tanúbizonyságot, amikor a kereszténység nyugati, római-katolikus változatát választotta. Ez mindenképpen meghatározó, máig ható cselekedet volt, nyilvánvaló politikai háttérrel. Hogy ez mennyire nem egyértelmű és természetes volt, bizonyítja III. Béla esete, aki a bizánci trón várományosa volt, míg a vér szerinti trónörökös meg nem született, s csak azután lett magyar király. Ő volt ugyanis az, akinek érmein vagy két századdal később (1190 körül) megjelenik a bizánci kettős kereszt, éspedig a függetlenség és egyenjogúság jeleként, miközben Róma felé orientálódik. A kereszténység elfogadásának, elterjedésének azonban más oka is lehetett: az Újszövetség üzenete ugyanis a szeretetről szól, arról, ami az ember legfontosabb igénye. Ezzel ugyan együtt jár a megbocsátás és az alázat, ami már kevésbé természetes emberi tulajdonság, ám ugyanakkor egyenlőséget hirdet, ami emberi mértékkel eléggé irreális, ám egy mindenható isten színe előtt ez is lehetséges és vonzó. S ami vonzó, az valahol jó is egyúttal, és erkölcsös, vagyis emberi, hiszen felülemelkedve természetes gyarlóságunkon mások érdekét is szem előtt tartjuk. Amit István király a fiának, a trónörökösnek ajánl, az éppen erről szól: hogyan tegyen jót mások érdekében. Egy király ugyanis - és akármilyen más országvezető, mai értelemben politikus - nem azért van, hogy legyen, aki uralkodik, mások nevében intézkedik, hanem azért, hogy az ország javát szolgálja. Nem föltétlenül saját ötletei alapján, de a köz érdekében. Ha valakinek ajándékot akarunk venni, azon kell, hogy törjük a fejünket, mi fog az illetőnek tetszeni, mi lesz neki jó, hasznos, nem pedig azon, mi tetszik nekünk (bár ez sem zárható ki teljesen). István intelmei erről szólnak: milyen legyen az utód, a jövendő király, hogy mint ember, és mint uralkodó is maximálisan megfeleljen. A magán- és közéleti tényező itt teljesen összeolvad: amilyen ember, olyan király. S mint ilyen gondoskodjon elsősorban a vallás ügyeiről. Nem azt mondja, hogy minden - így a korona is - Istentől származik, hanem azt, hogy király csak katolikus lehet - azért kell e hitet buzgón gyakorolni. Ez is a nyugati orientációt húzza alá. Mai szemmel azonban talán fontosabbnak látszik az a tanács, hogy
