Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Luisa Castro: Fenékbe rúgás (novella) Gálik Ivett fordítása
Luisa Castro jelentenek ezek, mit akar velük mondani. Álltam és vártam a többire. Csak mert olykor nem tetszenek nekünk a szavak, azért még meg kell hallgatnunk őket. Barátnőm, Lola, egy buszbalesetben halt meg, útban hazafelé egy franciaországi kirándulásról. Ezt tudtam meg később, ezt kellett végighallgatnom. Anyám mondta el, aki tudta, mit jelent a lelki kötelék, bár sose használta ezt a kifejezést. Lola nem volt családtag, mégis együtt voltunk, amióta az eszemet tudom. Két évig lakótársak is voltunk. Egyszer az ortigueirai fesztivál idején napokig a házában maradtam. A házból együtt sétálgattunk le naponta a bal oldali lépcsősoron az ünnepségre. Egy délután, ahogy a móló felé ballagtunk, az utca teljesen üres volt. Persze mindenki odahaza pihent. Valami kétes külsejü hippi jött szembe velünk felfelé. Kicsinek látszódott lent a távolban, mosolygott ránk és egyre közeledett. Lola azt mondta, „Én átmegyek a túloldalra.” Ő mindig nagyon óvatos volt, nála körültekintőbb embert sosem ismertem. Nekem viszont nem tetszik, ha az utamba állnak. És amúgy is volt elég hely kettőnknek a lépcsőn, a hippinek is, meg nekem is. Lola már a másik oldalon sétált, amikor a férfi és én egymás mellé értünk, s egymás szemébe néztünk. Közelről nézve, valószínűleg semmije nem volt, csak a ruhája, amit viselt. Ámde belül abban az öltözékben egy kiszámíthatatlan figura sétálgatott, akiről sosem tudni, mire lehet képes. Már a mosolyából láttam, valami történni fog. Kegyelemért könyörögve néztem a szemébe. Ahogy egymás mellé értünk, akkorát rúgott a fenekembe, hogy aztán csak nagy sokára bírtam megérkezni a domb lábához. Megrémültem. Lola a jobb oldali lépcsőkön elfojtott egy mosolyt. Mindketten folytattuk a sétát lefelé, és azon töprengtünk, fussunk-e. De mindketten úgy döntöttünk, hogy nem fogunk elrohanni. Az efféle emberek pont arra várnak, hogy elfuss, hogy aztán rohanhassanak utánad. De mi nem futottunk el, s ő nem követett bennünket. A fenekembe rúgás, úgy látszik, kielégítette. Csak sétált tovább, mintha mi sem történt volna. De ha valaha így fenékbe rúgnak, az sosem teljesen váratlan. Bármilyen furcsán is hangzik, ha valaki fenékbe billent, az mindig előre jelzi, hogy mit fog tenni. Tán megoldás átmenni a másik oldalra? Ki tudja, ki tudná megmondani, mi fog történni, ha megpróbáljuk kikerülni a kikerülhetetlen dolgokat? Én nem nagyon látom előre őket, de az állat, amely bennünk lakozik, ösztönszerüen megérzi, ő tudja, mi fog történni, mielőtt megtörténik. Vajon mi lett volna, ha mindketten átmegyünk a másik oldalra? Nekem helyesebbnek tűnt nem követni Lolát, de nem is bíráltam őt azért, mert ott hagyott és megúszta. Ami pedig a fenékbe rúgást illeti, nem hiszem, hogy bármin is változtatott, együtt maradtunk és nem vesztünk össze miatta. Ha akkor együtt sétáltunk volna tovább a hippi oldalán mint békeszerető páros, talán szemtelen provokációnak látta volna. Inkább kétfelé váltunk. Nekem tényleg így tűnt helyesnek, én az egyik oldalon, Lola a másikon, legyen, aminek lennie kell, legalább kisebb lesz a kár. Semlegesíteni egy rosszindulatú ember okozta bajt nehéz. A rosszindulat csak a kedvező alkalomra vár, hogy megmutassa magát teljes pompájában. És csak egyetlen apró megfelelő alkalom kell neki.
