Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Hogy a György Egy kis településből telefonvonalat építettünk a Schökel hegyen keresztül. Külön táborban laktunk, és örültem, hogy van hol aludnom, és van miből kifizetnem az étkezésemet. Mozgalmas addigi életemet a mindennapi élet monoton kilátástalansága váltotta fel. A pár hónappal ezelőtt elmémet még élénken izgató „Bujdosó magyarok” című esszém fő alakjai Bessenyei és Berzsenyi lettek volna, most Herder komor jóslata lebegett fejem felett (a magyarság teljesítette küldetését, el fog tűnni). Fiatal korom ellenére új helyzetemben én is úgy éreztem „hidegszik a vérem”, s isten tudja hány évig tart majd a bujdosásom. Mindenképpen vesztesnek, s bujdosónak kellett éreznem magam... mert magyar voltam, s mert arisztokrata. Bár ez utóbbit a táborban nem hangoztattam. Az első napokban egyáltalán nem írtam. Mintha nem is a saját életemet éltem volna, hanem valaki másét, akinek semmi köze a betűhöz, az íráshoz, sőt mi több, a gondolkodáshoz. S mintha nem is tudtam volna másfelé menni, mint amerre a sors terelt. Igyekeztem megfigyelni a környezetemet, ám mintha egy fátyol finom homálya akadályozott volna meg abban, hogy értelmezzem az eseményeket. Mintha csak az lett volna a feladatom, hogy elraktározzam a látottakat és reméljem, hogy egyszer, a megfelelő pillanatban majd előjönnek... Az önkéntes fogság elsősorban kényelmetlen volt számomra. Az újszerüen ható rossz-szájú emberek, az összezártság és a higiénia teljes hiánya lassan dermedt bennem szégyenérzetbe, de sokkal rosszabb volt elviselni a tudatot, hogy ott, ahonnanjöttem, magyar a magyart gyilkolja. Józan ésszel felfoghatatlannak tűnt, mi történik odahaza... Később — talán a lelkem ösztönös védekezésének köszönhetően — jómagam is egyfajta „befelé irányuló emigráció” részese lettem, igyekeztem nem foglalkozni az országgal, amelyből jöttem, amelynek már nem voltam lakója, és ugyanakkor a saját testemben való „időzést” is csak átmeneti állapotnak fogtam fel. A velem élő munkások vaskos humora ellehetetlenítette egykori finom, ironikus szellemességemet, így kapcsolatom a társaságban kétségtelenül jelenlévő „népi” humorral pusztán a szemlélődésre korlátozódott... Néha elgondolkoztam, nem menekülés-e ez az élet elől, és egyáltalán elbújhatok-e másképp, minthogy meghalok? Ebben a miliőben, ezek között az egyszerű, olykor faragatlan emberek között kellett elgondolkoznom arról, mit kezdhetek magammal... A mindennapjaimat irányító gondolatokat csak telefonpóznák szegélyezték, s csupán arra szolgáltak, hogy egyik póznától a másikig jussak. Miután nem írtam, nem is voltam én. Kimondhatatlan, pontosabban nehezen megfogalmazható fájdalmat éreztem amiatt, hogy életemnek ebben az egyébként élménydús szakaszában nem tudtam
