Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról mit kezdeni saját magammal. A szellemi stagnálás tűnt a legnagyobb büntetésnek számomra. Egy ördögi körbe kerültem, amikor is a rám telepedő szellemi igénytelenség hatására deprimált lettem, s csak nagy nehezen találtam ki valami pótcselekvést magamnak: ismételni kezdtem. Sorra vettem mindazt, amiről pár hónapja — mintha éveknek tűnt volna! — meg voltam győződve, hogy érték, hogy érdemes arra, hogy elraktározzam az agyamban, sőt mi több, az agyam öncélú válogatással határozta meg, mit tart meg saját sejtjeiben... felidéztem tehát mindazt a tudást, amelyet a Keszthelyi Gazdasági Akadémián egykor értelmezhetetlen lelkesedéssel tettem a magamévá, s amelynek kesernyés kicsengését talán ebben a mondatban foglalhatnám össze: Lássuk hát, mire megyek mindazzal, amit eddig tanultam! így kezdtem el naplót írni, pontosabban ez után találtam erőt magamban ahhoz, hogy újra folytassam. Nem hittem, hogy a saját személyiségem felfedezése irodalmi jelenségnek számítana, csak azt reméltem, hogy naplóm gondolatai a valóság fénykörébe esnek. De azt sem mondhatom, hogy pusztán belső életemmel törődtem, mivel belső életemet valami egészen más határozta meg: Gyakran szenvedtem attól, hogy hiábavalónak éreztem az életemet, és ennek ellenére el kellett fogadnom a szabályait. A táborban több náció képviseltette magát, s az egyik ukrán nagyon jól sakkozott, így vele gyötörtem magam. Fából faragott bábukat használtunk. Ez az ukrán minden partiban megvert, de én nem adtam fel, nap mint nap tovább játszottam, bár láttam, tudtam, hogy soha de soha nem fogom legyőzni őt... A megveretés azonban nem tántorított el, a nagy elmével való találkozás inkább megmosolyogtatta velem saját magam tapasztalatlanságát, semmint, hogy valamiféle sértettséggel visszahúzódjak és elfogadjam kisebbrendűségemet. Amíg a játszma tart, gondoltam, addig nem mondhatom, hogy nem győzhetem le, hiszen ott az esély, hogy egyszer csak elkövet valami hibát, akár fáradtsága miatt, akár nagylelkűségből, de ugyanakkor azt is tudtam és egyre inkább megtapasztaltam, hogy az alacsony, zömök ukrán sohasem követ el hibát és sohasem fárad el annyira, hogy legyőzhessem. Ez az ukrán sok mindent jelképezett a számomra: valamiféle kijózanító, földön tartó erőt, amely azt jelentette — nem nyerhetsz! A sors kérlelhetetlen szívélyességgel adta tudtomra a „következő lépés kiszámíthatatlanságát”, s mindamellett minden egyes újra kezdett parti a remény éltetőjét is jelentette. Egyébként a tökéletes nyugalom és beletörődés határozta meg az ukrán életét — soha semmi jelét nem adta a győzelem felett érzett örömének —, bár úgy vettem észre, hogy nála a gondolkodás meglehetősen öncélú, és sohasem járt együtt a tett, a cselekvés igényével... Állandóan a szemüvegét tisztította, pedig tiszta volt. Nagyon ritkán beszélgettünk, ám ezen alkalmakkor olyan kijelentéseket tett, amelyek első hallásra annyira beégették magukat a tudatomba, hogy akkor sem fe
