Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról egzisztenciát teremtett az ausztrál újvilágban és megnősült, akkor sem szólt róla senkinek, még a feleségének sem. A kis kemény kötetes füzetet gondosan őrizte, s mind a mai napig az egyik szekrényében rejtegette. Ma azonban borítékot kapott, amelyben naplójának egy részlete lapult. Pontosan annak az időszaknak a történéseivel, amelyet Ausztriában töltött. Abban az időben építették a Radegundból a Schökel-hegyen keresztül vezető telefonvonalat, s ő más munka híján ott keresett egy kis pénzt. Akkor találkozott Márkkal is. Igen, Márk. Talán ő a helyzet kulcsa — gondolta, és elindult a ház felé. Szintén magyar származású felesége kutató pillantással fogadta férjét. Erezte, hogy történt valami, a sok éves együttlét folyamán minden rezdülését „fogta”, s most neki is azonnal Magyarország, „az otthon” jutott eszébe. Megmagyarázhatatlanul, hiszen évek óta nem jártak ott, és napok óta szóba sem került a téma, most viszont, férjét látva egy láthatatlan idegpálya rezdülése megsúgta neki, hogy „valami történt”. A férje az asztalra tette a borítékot, ám nem elég közel ahhoz, hogy az asszony érte nyúljon, így továbbra is csendben követte mozgását, megvárta, míg a férfi nehézkesen helyet foglal a kis filagória asztalánál, és csak akkor kérdezte meg, történt-e valami. Magyarul beszéltek, a hosszú évek alatt sem mondtak le anyanyelvűkről. — Igen, történt valami — bólintott a férfi. — Ezt a borítékot kaptam ma. Az asszony türelmesen várt. — Én magam is meglepődtem — folytatta a férfi, mintha a nő ki nem mondott gondolataira válaszolna. — Ugyanis saját naplómat küldte el nekem valaki. — Agyában átvillant a gondolat, hogy sajnos az eltelt évek tapasztalataival a háta mögött sem képes megfogalmazni: miért is volt fontos számára az írás. Egyes írók egzisztenciális, esetleg biológiai szükségletként határozzák meg, ő képtelen meghatározni miért tartotta fontosnak rögzíteni idővel elavuló gondolatait... — De ki? — kérdezte a nő, és sejtette, hogy nem ez a legfontosabb, amiről itt szó lesz. — Nincs feladó — felelte a férje pontosan azzal a hangsúllyal, amellyel a kisgyerekeknek a találós kérdésre adott rossz válaszát fogadja az ember. — De nem is ez a fontos. — Hanem mi? — Hanem az — próbált ironizálni a férje —, hogy ez egy másolat. Az eredeti ugyanis ott van a szekrényemben. — Már meggyőződtél róla —- ezt nem kérdezte, állította. És azt is inkább c- sak önmagának. Ismerte annyira a férjét, hogy tudja, nem hozakodna elő ezzel addig, míg meg nem győződött arról, amit állít. A férfi aprókat bólogatott, mint aki pontosan ilyen reakciót várt attól, akivel több évtizede együtt él. — De ez hogy létezik? — Fogalmam sincs. Egészen biztos vagyok benne, hogy én csak egyetlen példányban írtam a jegyzeteimet, és szinte lehetetlen, hogy bárki is ugyanazokat a
